London - Calcutta
Fain volt az indulás, csak 4 órát aludtam. A buszon pótoltam valamennyit, Cardiffból Londonba. Legalább a reptérre időben megérkezett. Jó sokan voltak, gépek meg emberek. A csomagoknak előre ki kellett nyomtatni egy automatánál a szalagokat, persze, hogy egy indiai pasi már nyomult mögöttem. Elhúzott a kocsijával, hiába mondtam, kell a jegy. Ő dolga. Ahogy kígyóztunk a sorban, megszólít, hogy igazam volt, most várnia kell egy csomót. Szegény.
A csomagfeladó pultnál a hölgy kéri a vízumot. Hát nekem csak e-vizám van. Mutatom is, király, sikerült kinyomtatnom a város másik végén, mert a közeli könyvtár persze pont akkor volt zárva, amikor nekem kell. Még a fényképemet is felragasztottam a másik mellé, mert a sima színes papír az nem elég. Hát neki az nem jó. Akkor mi kell neki. Nem értem mit akar. Kisebb szívbaj kerülget és már látom, ahogy a gép felszáll nélkülem. Mondja, nézzem meg az ímélemet. Örülök, hogy nálam van a laptop és nem egy órára korlátozott a wifi, mint Bristolban. Kikeresem a legutolsót, mutatom, nekem csak ez van. Granted. Elfogadva. Hát, ha nem lenne elfogadva és a vízumon feltüntetve, mettől meddig érvényes, ki se tudnám nyomtatni. Mindegy, látta, ő is elfogadta. Mondja, fényképezzem le, mert még biztos kérni fogják. Jó, elmentem a képernyőt a telómra és keresek egy kávézót, megnézni a leveleket, meg írni Ranjithának, állandóan kérdezi, merre járok. Calcuttában fél órával előbb kijönnek értem, bár mondtam, hogy elég csak akkorra, amikor a gép érkezik. Nem baj, csak nyugi. Vettem egy maxi capuccinót és nagy nyugodtan leültem meginni, mivel láttam jó negyedórát késik a beszállás. Mellém ül egy pasi, kihozzák neki a meleg szendvicseket, jó illata van. Pár perc múlva mondja, hogy egyem meg a szendókat, mert neki sok a 3 fél szelet kenyér. Kettőt nekem ad. Aranyos, csak vega vagyok. Az egyik gombás, mondja, azt megehetem. Áldom a szellemeket, éhes voltam. Egész ehető. Rutinosan megnézem a kijelzőt, most meg időben indul, jó messze a kávézótól. Összekapom magam gyorsan, még jó, hogy poharas kávét kértem és elkocogok a kapuhoz. Természetesen még mindenki a beszállásra vár, a kapu zárva. Nagyon örülök és netezek még 20 percet. Akkor végre elindul a beszállás.
Amikor felszálltam a gépre, már megérintett India szelleme, éreztem az energiákat. Persze, a helyemre az a pasi ült, aki a jegyeknél is tolongott mögöttem. De rendes vagyok, mert nagyon összemelegedett az útitársával és elcserélem a helyemet. Végül is mindegy, csak ablak mellett legyen. Két angol öreglány mellé kerülök, akik meg előttem álltak a jegyellenőrzésnél. Sajnos a mellettem ülő nagyon duci, a hája rálóg a karfára. Annyira mégsem volt jó a csere. A gép csak kicsit szakadt, ebben a sorban két ülésnél is tönkretették az usb csatlakozókat. Majd osztozunk a középsőn. A kijelző a fejtámlában jó, lehet játszani, filmet nézni, zenét hallgatni, meg nézni, éppen merre járunk. A duci néni szinte csak azt nézi, miközben rágja a körmét. Gondolkoztam, szólok neki, de már elmúlt hatvan, csak tudja, mit csinál. A füles természetesen törött, így az első adandó alkalommal, amikor a néni elhagyja az ülést wc ürügyén, követem példáját, majd kérek egy másikat.
Amúgy a 9 óra Bombay-ig alvás nélkül, bal kezemet magamhoz szorítva és eseménytelenül telt. Megnéztem két filmet, amit már láttam, kicsit amőbáztam a géppel, de olyan kevés volt a lyuk, hogy nem tudtam kibontakozni. Rendre döntetlent játszottunk. Időben megérkeztünk Bombaybe, de tett egy 70km-es kört, így sikerült összehoznia egy fél órás késést. Na, innen kezdődtek a gondok. Nagyjából egy óra elég, hogy átcuccoljak az egyik gépről a másikra és így marad még negyed órám kényelmesen becsekkolni. Rögtön negyedóra mínusszal indítok
Mivel olyan hülye voltam, hogy az utolsó sorba vettem jegyet az ablak mellé, vagy 200 embert kellett végigvárnom, amit aztán behoztam egy kilométeres rohanással. Persze a vízumellenőrzésnél rossz sorba álltam, 2x is. Álltam vagy fél órát hiába. Simán elmentem az e-vizás ablakok mellett, ahol kb. 2 ember állt sorba 500 helyett. Ott meg írjam be a címet, hogy hova megyek. Olyan bazi nagy ez az India, simán elvesznék már az első órában, ha hagynám magam. Természetesen kéri a visszaigazolást. Már rutinos vagyok, mutatom a telómon. Neki is jó. Bár az, hogy photoshopban bármikor összehozok neki egy ilyet, gondolom, nem izgatja. Engem igen, hogy még a csomagomat is össze kell szednem, meg átjutni a sokadik ellenőrzésen. Itt már nagyon pofátlan vagyok, jegyemmel a kezemben tolakszom előre. Fehér embert nem nehéz kiszúrni a tömegből, hamar átengednek. Sikerül végre megtudnom, hogy a 30-ból melyik gumicsúszdánál lehet átvenni a cuccomat. Végig loholok a parfüm, csokoládé és whiskey-s állványok között, megtalálom a hátizsákom, de olyan frankón körberagasztottam, hogy kés nélkül nem jutnék messzire. Azt sikerül kihalászni az egyik zsebből, probléma megoldva. Na, akkor találjam meg, hol kell feladni a következő járatra. 10 percem van a kapuzárásig. Rohanok megint, furakszom mindenhol, az utolsó sorban van az Air India, rádobom a szalagra, ellenőrzik a jegyemet, mehetek. Mondja a csóka, ne rohanjak, 44-es kapu, odaérek. Nem rohanok, erre minden tetű beelőz a szintenkénti jegyellenőrzésnél. Az egyik ilyen majom, majdnem átmegy a haverja után, de a katona visszainti. Előbb az enyémet nézi. Erre a köcsög haverja leteszi a tetves csomagját, meg magát a mozgólépcső elé. Szívesen felrúgnám, de nem vagyok paraszt, meg igazából sietek, így csak elslisszolok mellette. Azért a fogaim közül kiszűrődik egy büdös köcsög felirat.
Fenn az emeleten megint csekkolás van. Megkeresem a calcuttai járatot, itt is rengetegen állnak sorba. Én marha, megint sorbaállok, amíg elfogy a türelmem, meg az időm is. Kérdezősködni kezdek, erre kiderül a kapu és csekkolás zárva. Nem leszek nagyon ideges, keresem a managert, fiatal szépség. Magyarázom, hogy a csomagom már úton van a repülőm felé, amire elvileg már nem tudok felszállni. Ő se érti, én se, hogy hol a csomagom, de nagy nehezen mondja, 44-es kapu. Újabb rohanás kezdődik, persze megint csomagellenőrzés. Szétvet az ideg. Jegyemet lobogtatva átvágok a tömegen, a kis zsákomat gyorsan fel is rakják egy üres röntgen alá, de az a szar övtáskám beleakad a seggemnél lévő fülbe. Már a katona is röhög, meg én is, kínomban. Végre átjut a röntgenen, én meg rohanok utána, de megállítanak, várjak már egy kicsit a motozással, ha lehet. Ok. A víz már rendesen kivert mindenhol. Végzek itt is, mennék is, ha nem lenne újabb sor, ahol megint megnézik a jegyeket. Itt is félrelökök mindenkit. Aztán szinte vakon rohanok megtalálni a 44-es kaput, mert sehol nem látom azt a nyomorult számot. Feltűnik a 45-ös egy beugróban, rá is fordulok. Szerencsés vagyok, mert ezen a soron van. Azért még vagy húszan állnak sorba, végre lenyugszom. Szétizzadtam és aggódtam magam. Próbálom összeszedni a gondolataimat, meg a cuccaimat, de már nem kockáztatok. Felszállok a jéghideg repülőre. Amikor elkezdem írni az önéletrajzomat, szintén a legutolsó sorból, hirtelen megcsap az elfüstölt kerozin szaga, pedig már zárva vannak az ajtók. Szép kilátások. Amíg a kifutón várunk, szép lassan felkel a nap. Nem tudok tovább írni, mert rám szólnak, kapcsoljam ki a gépet felszállás alatt. Utána folytatnám, de a mellettem ülő nem tud aludni, kicsit kelletlenül, de végigbeszélgetem az utat, az indiai kiejtést még szoknom kell. Kapunk kaját is, éhen már nem halok.
Hatalmas felhők mellett kezdjük meg a zötyögős leszállást. Ami először feltűnik a földet érés előtt, a rengeteg zöld. Itt biztos sokat esik az eső. Most hamar átjutunk mindenhol, ez kicsi reptér, a város közepén. Csomagomat is gyorsan megkapom. 20 perccel korábban értünk ide, biztos hátulról fújt a szél. Kint csak 27 fok van. Pénzt váltok, szokás szerint szarul, de 3 hónap alatt 10%-ot esett a font árfolyama, mert nagyon ki akarnak lépni az eu-ból, így nem izgat a történet. Lesz még rosszabb is. Kijutok a kellemes melegbe és tömegbe, de Ranjitha sehol. Sétálok egy kört, 10x elmantrázom, nem kell taxi, utána békén hagynak. Visszamegyek az érkezési oldalra, lecsekkolom a tömeget az ellenfényben, majd leteszem a zsákokat a fal mellé. Ha várni kell, ne legyen már rajtam az összes cucc. Előkaparom a telót, és sms-t írok, hogy merre vagyok. Pont elküldöm szerény 300 forintért, amikor előkerülnek a férjével egyetemben. Nagy az öröm, mindjárt mindent tudni akar, feleség vagy barátnő, gyerek, család, szülők. Lehűtöm a melegben. Engem is, amikor beszállok a kis Suzukiba. Jégverem. Elindulunk a népes főutcán és megint ízelítőt kapok az indiai vezetési kultúrából. Akinek az orra előrébb van, az válthat sávot, hacsak hátulról valaki le nem dudálja, hogy húzzon odébb. Ezt folyamatosan gyakorolják. Azért a buszokkal, teherautókkal nem érdemes kikezdeni, mert az erősebb győz. Néha olyan érzésem van, hogy felkenődünk a betonkorlátra, olyan közel van. Egyből leesik, hogy az Ambassador taxik többségén miért nincs tükör, úgyis leverik, akkor meg minek. Végül is igazuk van, mert arra való a duda, hogy jelezzük, hátulról érkezem. Ennek ellenére mégis kevés kocsit látok meghúzva. A szokásos India, az út egyik oldalán putrikból árulnak mindent, a másik oldalon, plázákra hajazó, többemeletes, díszes üzletek. A szemét csak kicsivel több, mint Cardiffban, egy-egy zöld zacskós napon, a kukás autó után.
Egész tűrhető környéken laknak, de előtte még beszaladunk Ranjitha munkahelyére, valamit alá kell írnia. Szombat van, elvileg nem dolgoznak, de lézeng pár ember a placcon. Krikett pálya, focipálya, valahol hátul a zöldben, Ranjitha asztalai, ugyanis ping-pong edző. A férje krikettet oktat. Megérkezünk a házhoz, többemeletes épület, a harmadikon bérelnek kecót, közel van a munkahelyhez. Kellemes, nagy szobák, egyik az enyém. Cipőt le, adnak papucsot, hiába mondom, nekem is van. Kipakolok, közben készül az ebéd is. TV be, nézünk valamit, miközben dumálunk. Kapok teát, tejjel, rögtön szétégetem a nyelvemet. Nem tudom, hogy lehet ezt szürcsölgetni. Ebéd tálalva, rengeteg, mondom is, nem tudom mind megenni, azért tömné még belém. Gondoltam lefogyok egy kicsit a melegben, de ez így nem fog menni. Kaja után hesszelünk, kapok forró kávét, most már óvatosabb vagyok. El is pilledek, mire megiszom. Elküldenek aludni. Pont erre gondoltam én is. 2 órát alszom. Utána lassan elindulunk valahová, miközben vészjósló felhők gyülekeznek, rendesen besötétedik. Elmegyünk egy mobil shopba, sim kártyát keríteni. Az eladó, aki addig ígérte Ranjithának, hogy hozat neki egy kártyát, ahogy meglát, rögtön nemet mond. Sejtettem. A bombay-i támadás óta, külföldinek szinte lehetetlen egyenesbe kártyát szerezni. Mivel mindketten a kormány alkalmazottai, nem is kérem őket ilyen nagy szívességre. Az eső először csak szemerkél, aztán rendesen nekilát. Valami újabb városrész felé igyekszünk, mert állandóan kérdezik, ugye szép. Most mit mondjak. Az útszéli oszlopokra kék led füzérek tekeredtek fel. Nekem annyira nem jön be. Azért diplomatikus vagyok. Bemegyünk egy alagsori garázsba, ahogy kiszállunk, örülök a melegnek, a kocsiban szétfagytam. Egy shopping center. Van minden, mint a búcsúban. Az árak viszont igen csak európaiak. A minőség is. Ikeás szarok, akarom mondani sarok. Rögtön halálra unom magam, de azért körbemegyünk a férjével. Ranjitha leül valami kanapéra, később mondja, fáj a térde. Minden emeletet felfedezünk, hála az égnek, csak tized akkora, mint egy rendes IKEA. Egy óra alatt végzünk, aztán irány haza, lassan kezdődik az India-Pakisztán krikett döntő, amit kisebb háborúként élnek meg az ősellenséggel. Ami mellesleg pont Calcuttában van. Kérdezem is a krikett edzőt, miért nem élőben élvezi. Hát a technika világában jó az az ismétlés, meg nincs akkora tömeg. Egyébként az eső elmosta a kezdést, a füvet letakarták stadion méretű fóliával. Most a vizet tologatják le róla. Addig nekilátok Ranjitha számítógépét rendbe rakni, amit még nálam vett. Már akkor összevissza rakosgatta a fájlokat, fényképeket. Négy év alatt rendesen belassította a gépet. Mondta, hogy azért nem vitte el egy expert-hez, mert arra várt, hogy rendbe rakjam. Na de négy évet? Még ő mondta a Sanithára, a másik vevőmre, hogy opportunista. Amikor megkérdeztem, az mi, azt válaszolta, aki kihasznál másokat. Mindegy nem halok bele, a krikett meg nem az én nemzeti sportom. Hát úgy 3 óra alatt sikerült is a káoszból egy kis rendet teremteni. Közben azért megnéztem a gémélt, meg a fácsét is. Volt vacsi is, aminek a végén már tömött kacsának éreztem magam. Éjfélkor mentünk aludni. A plafon ventillátorból és a kis szobaiból sem kértem, mondtam nem akarok zajban aludni, meg kibírom a 30 fokot.
Bhubaneswar
Egész jól aludtam és kibírtam a meleget. Fürdés után kávéval kezdtük a napot. Megint megégettem a nyelvemet. Sajnos a reggeli, kínai zacskós tésztaleves megfőzve, némi zöldséggel feltupírozva, megeszem, mert nem vagyok paraszt. Meg ízre sem annyira rossz, bár nekem már enyhén csípős. Összepakolok, mert 2 órával a gép indulása előtt kint kell lenni, az út kb. 20 perc a vasárnap délelőtti forgalomban. Azért nem a férje visz ki, mert megy dolgozni. Az út előtt még egy tea, ami méregerős, nem az a mártogatós Lipton. Hívnak nekem egy taxit, abból a sárga, szakadt fajtából. Mielőtt elindulunk, még kicsit alkusznak a sofőrrel, 300 rúpia lesz 11 km-re. Abból 100-at neki kell fizetnie a reptérnek. Legalább tudom az árakat, ami persze csak a külföldinek szól. Gond nélkül kiérünk, kifizetem, aztán felcuccolok az emeletre, ahol a légitársaság pultja van. Mindkét oldalán sorba állnak a csekkoláshoz, de már rutinos vagyok, a középen lévő hölgyeket kérdezem, mi a teendő. Nos, először is, futtassam át a csomagokat a röntgenen, aztán hozhatom ide. Én balga mindkettőt felrakom, pedig csak az egyiket akarom feladni. Mindegy. Felrakom a csomagokat egy kiskocsira és beállok a sorba. Előttem valamit bénáznak és az indiai mókus engem kérdez, hogy mit csináljon. Mondom, amit tudok és mutatom merre menjen. Két nagy kocsival tolják át a csomagokat a kordonon, felemelve a zsinórokat. Állok a sorba, amikor az öreg megveregeti a vállamat és megköszöni. Rendben feladom a nagy zsákomat, kapok két cetlit, amit zsebre teszek és megyek a motozós részre. Pont, amikor odaérek, mondják, álljak át a másik kapuhoz, azt most nyitják. Ha nem kéne a laptopot és telefon kikapirgálni a csomagomból, hamar át is jutnék. A túloldalon pecsételik le a cetliket, minden csomagra kell egy. Mivel nem akarok megint visszatuszkolni mindent a zsákba, kérek egy pecsétet a laptop táskára is. Közben annyi csomagot halmoznak fel a futószalag végén, hogy a telefonomat majdnem otthagyom, a kupac alján. Már épp az járt az eszembe, valamelyik kis köcsög, amelyik furakodott előttem, lenyúlta. Mivel kis reptér, viszonylag hamar átjutottam minden ellenőrzésen. Keresek egy helyet, hátha van net. Van, csak telefonszámot, meg emil címet kell megadni és csak fél órára. Pénzéhes banda. Fél óra után vásárolhatok még korlátlan netet. Biztos itt fogom az egész napomat eltölteni, meg ki az, aki reggel ötkor már ébren van csetelni. A Kovi éppen fenn volt, szülinapi köszöntőt írt a középső kölöknek. Mire észrevettem, addigra le is járt a net.
A beszállásnál egy gyökér megint elém sunnyogott. Igyekeztem rálépni a papucsára hátulról, nem nagy sikerrel. Legközelebbi ilyenre rászólók magyarul, az mindig hat. Ami egyébként meglepett, itt nem űznek sportot abból, hogy annyi kézipoggyászt cipelnek fel a gépre, hogy a magyar fapadosokon szinte soha nincs elég hely. Az egy órás repülési idő nagyon gyorsan eltelt. Csak a leszállás volt hullámvasutas, az egyik utas nyögött is mindig, amikor épp süllyedőben voltunk. Meg az előttem ülő 4 éves formájú lánya állta végig a leszállást. Alig tudtam megállni, hogy ne kopogjak a fején, mégis kinek szól, a csatolják be az öveket felirat. Kiszállásnál jövök rá, hogy a gép megy még tovább, mert a fele nép nyugodtan üldögél. Természetesen a jegyeket ellenőrzik a kiszállásnál, én meg természetesen elraktam valahova. Később sem találtam meg. A reptéri busz már csak rám vár, amikor a forma megkérdi, hogy hol ültem. Mondom a számot, meg hogy ide jövök Bhubaneswar-ba, akkor elenged. A csomagot rendben felveszem és kicuccolok az épületből. Persze Sanitha sehol, már meg sem lepődök, azért teszek egy kört. Leteszem a zsákokat a kijárat mellé, örömmel konstatálom, ilyen burkolatokat csinálunk mi is a gyárban. Legalább látom összeszerelve. Neki is dőlök mindjárt, közben elmondom a szokásos mantrákat is, de még hozzáteszem, hogy a barátaimat várom. Elküldöm a szokásos üzenetet is. Azt nem tudom, hogy olvasta-e, mert előbb látom meg őket. Mivel a fácsén nem sok kép van magamról, jobb is, hogy én kiabálhatok. Mondjuk más fehér ember nem szállt le rajtam kívül. Egy pasi is van vele, azt hiszem a férje. Jóval később megtudom, Trilochana a neve. Bétel diót rág, soha nem értem mit mond, inkább sziszegi a szavakat a fogai közül. Amíg elhozza a kocsit, kicsit feszengünk, nehezen indul a beszélgetés. Újra felmerül bennem a főcím, minek is vagyok itt? Amúgy a reptér nagyon pofás, nem olyan lehangoló, mint a calcuttai, a külső rész is tele van ültetve, ha jól emlékszem paperflower virágot adó növénnyel. Szép ciklámen színük van. Az utcák jó szélesek, alig van forgalom, mondjuk, vasárnap egykor jó meleg van, nem az a kirándulós idő. Keringünk kicsit, aztán befordulunk egy szűk utcába, ahol úgy tekereg az autóval jobbra-balra, csodálom, hogy nem lök fel valakit. A labirintusból nem hiszem, hogy kitalálnék elsőre. Mindenesetre megérkeztünk egy ház elé, ahol a második szinten ők laknak a családjával. A földszinten a nagyi a testvérével, felettük nem tudom kik, a szomszéd házban meg a Trilochana bátyja, az ő népes családjával. Azért látszik, nem putris környékről származnak. Felcuccolok mindent, közben leveszem a cipőmet, mert azt kint szokás hagyni. A zsákok bekerülnek egy jégverembe, remélem, nem itt fogok aludni. Leülünk a kanapéra, előkerülnek a gyerekek is, egy fiú és egy lány. Ha be is mutatkoztak, nem értettem, kinek mi a neve. Ismét feszengünk, nehezen indul az ismerkedés. Ezt igyekszem feloldani az ajándék csokik átadásával, meg Sanithának vettem egy díszesen csomagolt spanyol vörös bort. Reméltem, hogy nem a fehéret szereti. Ez legalább bejött. Aztán végre elkezdünk beszélgetni, kiderül, nem itt fogok aludni, hanem ahogy kértem, kerestek nekem egy olcsó szállást. Majd este odavisznek. Addig együnk valamit, csak hol akarok enni. Nem igazán értem, miért hol szoktak? Az étkező meleg. Miért, hol van. Igazából mögöttem, egy függöny választja el a társalgótól. Nekem semmi bajom a meleggel, pedig már a fiú becipelt valami asztalkát a verembe. Mondtam, nekem tökéletesen megfelel ez a hőmérséklet. Kb. 30 fok. A rizses tálat körberakják kis tálkákkal, mindegyikben van valami finomság, mert amikor megkóstolom, mindegyik ízlik. Eddig nem tudtak rosszat elém tenni. Jó, ez még csak a második nap, de akkor is. Ja, mégsem. Tegnap Ranjitha megkínált valami krémes, tejes édességgel, na, az rossz volt. De adott helyette másikat, aminek a neve rashgullah és sajtból készül. Felejtsük el a trappistát, itt a sajtot máshogy készítik.
Már azt hiszem, hogy egyedül eszek, amikor körbeülik az asztalt és mindenki megebédel. Természetesen így is én vagyok az utolsó és Sanitha is azt hiszi, hogy tömnie kell. Mikor már fullon vagyok, ő is előszed a hűtőből egy másik sajtszerű édességet. Ezt úgy néz ki, előbb kis kockákra vágják, megsütik olajban, majd gyömbéres szirupba áztatják. Ez is ehető, de a másik jobb. Egyébként van benne logika, mert ez a fajta édesség elveszi a csípős ízt, ami az ebéd után marad a szájban. Egy kis ejtőzés, a fiú kérdezősködik, de nem mondom meg mennyibe került a bor. Se olcsó, se drága. Érje be ennyivel. Aztán töviről-hegyire kikérdeznek az utazási költségekről, mert jövőre el akarnak látogatni Magyarországra. Onnan meg Prágába és Bécsbe. Ezzel jól elmegy az idő. Mivel nem vagyok fáradt, mehetünk várost nézni. Előtte még Sanitha megmutatja a másik házban élő családot, de csak két kamasz van otthon. Ennek ellenére rögtön leültetnek bennünket, gyorsan készítenek mangós üdítőt. Nagyon fini, a mangó mindig is a toplistámon volt. Pláne itt, ahol éretten lehet kapni. Megisszuk, aztán indulás a városba. Velünk jön Sanitha lánya, meg egy vele egykorú kiskölök. Nem tudom ki. Mindegy. Keresztül a városon valahova. Mondják a nevét, de ha nem látom leírva, nem értem mit mond. Ez egyébként az angolra is igaz. Nem tudom miért, de az sh angolt rendre sz-nek ejtik. Például: hal angolul fish, ezt tök egyszerű kimondani. Ezt úgy ejti, hogy pfisz. Igencsak pöszén. Szóval rendre félreértjük egymást. Utólag megnéztem, hogy hova mentünk először.
Udayagiri barlangtemplomok. Kalinga királya, Kharavela uralkodása alatt készült az első sziklába vájt templom. Ez időszámításunk előtti 160-as évekre tehető. A pénztárnál nem engedték, hogy fizessek, pedig 10 rúpia helyett a külföldinek egy százasba kerül. Jó, nem egy nagy összeg, gondolom, tudja az állam is, ezért ilyen pofátlanok. Sanitha és a férje leültek, én meg a kölkökkel végigjártam, amit lehetett. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy szinte semmi nem maradt a barlangokon kívül, az elmúlt 2000 év folyamán. Utólag mondta Sanitha, hogy azért ebben sokszor az angolok mocskos keze is benne volt. Egyébként nem csak az angolok keze van a dologban, mert ezek azt hiszik, a korlát csak támaszkodónak van, rendre bemásznak mindenhova fényképezkedni. Nagyon infantilisek.
Közben a nap is lement, kezdett besötétedni. A szembelévő hegyre csak félig mentem fel, mert balra éppen pudzsát tartott az egyik barlanglakó. A kiskölök jött velem, a többiek lenn maradtak az autónál. Nem akartam megzavarni a vallási ceremóniát, de kiscsóka meg a mester is invitált. Igen, mert ez nem hindu templom, hanem dzsáinista.
Annyira nem érdekelt a vallás, hogy az ilyen dolgokban elmélyedjek, ennek ellenére elfogadtam az invitálást. Adok pénzt, gondolom illik is, meg elvárja, ha már a személyes légterébe beenged. Egyébként tényleg ott lakott. Jól telefüstölte a barlangot, közben egy automatizált herkentyű egyszerre dobolt és csengőzött is.
Leültem a padlóra, hátha megérint valami, de ez nem az én világom. Hamar befejezte a kántálást, elmondott pár mantrát, kikapcsolta valahol az automatát és elkezdte magyarázni, ki kicsoda a falban. Mármint szobrok. Szokás szerint csak szófoszlányokat értettem, csináltam pár képet és adtam neki 50 ropit. Nagyon örült és rögtön meginvitált a másik barlangba is, ami éppen zárva volt, de a kedvemért kinyittatta.
Hát ezt becumiztam, adok neki még egy ötvenest. Mindegy, mert a belépő is egy százas lett volna a másik helyen. Végighallgattam a kötelezőt, meg kattintottam párat, aztán elindultunk visszafelé a kocsihoz.
A barlangokban rendesen leizzadtam, a kocsiban meg egyenesen rám jött a hideg, pedig hátul ültem. Az az érzésem, hogy az ázsiai piacra gyártott kocsiknak jóval nagyobb a szellőzőjük, ebbe az öklöm is belefért volna. Gondoltam, ennyi elég lesz a városnézésből, de megkérdezték, nem akarok benézni egy másik helyre is. Hát ha nyitva van... Elkeveredtünk egy nagy Krishna templomhoz, ahol javában ment a zene, meg az ének.
Sanitha, meg a kölykök jöttek velem. Örülök a szakadt papucsomnak, mert nem félek, hogy más lép bele kifele jövet. Minden templomba mezítláb kell bemenni. De legalább van lábmosó a kijáratnál. Hallgattam a kántálás vagy 10 percig, hátha lejön valami, de ez sem az én világom. Valószínű, hogy ugrálás közben nem fogok meditatív állapotba kerülni. Maximum transzba, de az nem ugyanaz. Már mentem volna a kocsihoz, de mondták nézzek meg még egy helyet. Egy kis szentély, a lótuszban. Megnéztem, mehetünk? Jó helyre tettem le a papucsom, mert egy pasi ott keresgélte a sajátja másik párját. Egy méterrel távolabb meg is találta. Kifelé jó szokásukhoz híven a Krisnások ételt osztogatnak, egy hatalmas kondérból. Gondoltam nem vagyok rászorulva, simán ott hagytam volna, ha Sanitha nem kér két tálat, egyet nekem, egyet meg a gyerkőcöknek. Prasadh. Mondja. Áldott étel. Egy maréknyi az egész, de nem fogom kézzel megenni, a gyerekek is nézik, merre lehet kanál, bár ezt inkább miattam, mivel az ebédnél kézzel ettek. Nincs sehol, miért is lenne, jó példát mutatok, kihörpintem, már amennyire egy masszát lehet. Ízre semmi különös, hogy miből van, fogalmam sincs. Már az autóban lejegelve eszem meg az utolsó falatokat, összegyűröm a kis alu-papír tálkát és fogom a kezemben, majd eldobom az alkalmas helyen. A kislány elkéri és a legnagyobb lelki nyugalommal kidobja az álló kocsiból a sajátjával egyetemben. Végül is, ez pont alkalmas hely volt erre. Hazaérünk, lehet már vagy nyolc óra, gondoltam végre átcuccolunk a szállásomra. Ehelyett megjött a kabbadi tanára Sanithának, vasárnap este, mert máskor nem tudott. Gondolom én. Megitatják egy tüzes teával, én alapból nem kérek. Amikor elmegy, még megetetnek, megint fullon vagyok. Lehet fogadást kötöttek Ranjithával, ki tud jobban felhizlalni. A férj már türelmetlen, dudál, mikor indulunk már. Gyorsan összekapom a holmikat, lecammogok, aztán bedobálok mindent a csomagtartóba. A kislány úgy integet, mintha többet nem találkoznánk és így utólag, tényleg. A város másik felén találtak nekem szállást, az út szélén, ami azért nem jó, mert állandóan megy a dudálás. Mindegy, amit kapunk, azt kell elfogadnunk. Kitöltöm a nagykönyvbe az adatokat, majd felviszik a csomagjaimat a szolgák. Szép, nagy a szoba, fürdő, plusz erkély, légkondi és venti. Mindjárt be is állítják, meg a tv-t is. Indiai csatorna üvölt. Végre elmennek, átszaladok a túloldali kis boltba, veszek egy Maaza, mangós üdítőt. Nagyon fini, de hamar elfogy. Lezuhanyozok, mire végzek, addigra lehűl a szoba is. Nekiállok írni az ágyon. Lecsapok egy szúnyogot, a véremet szétkentem a friss ágyneműn. Jól nézek ki. Éjfélre be is fejezem a nagyját, aludnék, de állandó a dudálás.
Füldugóval aludtam, volna, de csak hanyatt fekve tudtam, mert oldalt belenyomódott a fülembe. Ráadásul arra ébredtem, hogy horkolok, mert hanyatt fekve leesett az állam és nyitott szájjal horkoltam. Jó tudni, majd szájzárat csinálok magamnak. Szóval pocsék éjszakám volt, ráadásul mintha azt mondták volna, hogy kilencre jönnek értem. Ehhez képest fél 11-kor jött a Sanitha férje, meg egy idősebb pali, nem tudom ki. Kérdezték, ettem-e már. Nem nagyon volt rá időm, meg nem is voltam éhes. Fél igazság. Mondjuk szomjasnak szomjas voltam. Elindultunk valamerre, a városon kívül. Valami állatkertbe, de természetesen hétfőn zárva van, úgyhogy csak egy képet csináltam a kapuból. Mondjuk nem bántam, hogy ezt kihagyjuk.
Vissza a városba, megállunk az állami múzeum előtt, de az is zárva. Tovább megyünk, keresztül a városon, megint valahova vidékre. Egy nagyobbacska domb tetejére építettek egy hindu templomot. Igazán impozáns innen a kapuból, beljebb ugyanis nem mehetek, mert csak hívőknek látogatható.
Nem tudom az mi ott a tetején, de biztos nem antenna. Amúgy nem tudom, miért hindu, tele van Buddha ábrázolással. Lefelé menet, megállunk kesudiót, meg egyéb nyalánkságot venni. Nekem. Kifizetném, de nem hagyják, pedig nem olcsó. Vissza a városba, megint megállunk egy templomnál, kicsi is, meg rossz helyen állunk, de azért csinálok egy képet.
Végre a következőnél sikerrel járok, mert ide be lehet menni, hogy milyen apropóból az nem derül ki, de szép nagy, gondozott kertje van, és néhány külföldit is látok.
Itt legalább kiélhetem magam, sok képet csinálok, mivel viszonylag épek a szobrok, illetve faragások.
Amikor megyek kifelé, az idős muki kéri h fotózzam le, én meg mondom, álljon valami normális helyre, ne a kerítéssel kapjam le.
Beülünk a kocsiba, kérdik, éhes vagyok-e. Mondjuk momentán igen, a reggelit kihagytam. Jó, akkor megyünk enni. Ami annyiból állt, hogy a férj maradt a kocsiban, az öreg meg mutatja az utat egy többemeletes ház felé. Látom, a sarkon van valami gyors kajálda, amikor mutogat, hogy menjek az alagsorba. Na, azért ennyire puccos helyre nem gondoltam. Ajtót nyitják, belépés a jégverembe, már kezdtem örülni a melegnek, amíg ide nem értünk. Ahhoz képest az árak egyáltalán nem magasak, már amennnyit láttam az étlapból, mert az öreg gyorsan elrakatta a pincérrel. 250 volt a legtöbb, ameddig elláttam. Vagy öt percig alkudozik a pincérrel, az ujjain mutogatja, legalább ötféle. Abból kettő biztos nincs, mondta a pincér. Aztán meggyőzi az öreget, hogy van valami tál féleségük, azon van sokféle, meg valamit alkuszik még. Mindegy, csak vega legyen. Pár perc múlva ki is hozzák. Csak nekem. Az öreg nem eszik mást, csak egy papadamot. Sárgaborsólisztből készült ropogós.
Banánlevélen az összes tálka és a rízs. A kép alján a gombás cucc volt a legfinomabb. Most már emlékszem Sanitha is valami hasonlót adott, de ez valami eszméletlen jó. Nem vagyok gomba hívő, ritkán eszem, mert nagyon nehezen emészthető, de ilyen összeállításban tuti. Valószínűleg a fűszereknek köszönhetően könnyebben is emésztető, nem hiszem, hogy az indiai ebben a melegben olyan ételt eszik, ami megfekszi a gyomrát. Szép lassan kieszem a tálkákat, de a gombásból marad, mert tele vagyok. Jók a kiegészítő szószok, a joghurt meg különösen, ha nagyon csípőset sikerül ennem. Ezt sem engedik kifizetni. Ahhoz képest, hogy a reggeli, útszéli, gyűszűnyi teával megint szétégettem a nyelvemet ( az öreg rám tukmálta ), teljesen jól éreztem az ízeket. Kaja után hazavisznek, délután 4-kor majd jön értem valaki és robogóval megyünk nem értettem hova. Addig pihi. Punnyadok is 4-ig, de csak nem jön senki. Kiviszem a fotelt a teraszra és nézem a forgalmat. Mellesleg pont ilyen burkolatokat szereltem össze pár hónapig, mint a szemben lévő épület.
Fél hatkor megjelenik egy apró termetű kis fazon, tegnap már láttam, csak nem tudtam, hogy ő lesz a robogósom. Igazából nem vagyok oda a motorozásért, szívesen kihagytam volna, főleg Indiában, de ha már ezt dobta a gép. Előkészítem az autós kamerámat, sajnos fejjel lefelé vesz, mert csak úgy tudom fogni, de majd átkonvertálom. Felpattanok az ülésre, a lábtartó enyhén szólva is kényelmetlen, a jobb lábamnak rendes helyen van, a bal viszont jóval hátrébb. Ez azért van, mert a nők oldalt ülnek és ez nekik lett kitalálva. Megint elhagyjuk a várost, amikor észreveszem, hogy nem indult el a felvétel. Kisebb para, de addig nyomkodom, amíg jó nem lesz. Zsír. Mondjuk lemaradt a városi dzsumbuj, országúton meg nincs sok izgalom. Megállunk az állatkerthez vezető útnál, de mondom, ma zárva, így robogunk tovább. Vasúti sorompó, hurrá lesz vonatos filmem. Talán sikerül beilleszteni a szövegbe. A lényeg, autókat megelőzve, beállunk az első sorba. Szemben már vagy húsz motoros sorakozott fel, mint a krosszmotor versenyeken, az indulásnál. Közben előkerül valahonnan egy jólöltözött transzveszti is, ő a ten rupíz mantrát mondja folyamatosan. Közben jobbról érkezik a fapados járat, nem lógnak rajta fürtökben, de azért tele van.
Kijön a bódéból a váltóőr, állítgat valamit, sorompó fel, verseny indul. Viszonylag jó pozicióból rajtolunk, mert mi az út szélén vagyunk, a többiek meg átlós irányból próbálkoznak. Így is összehúzom magam, amennyire lehet és megkönnyebbülésemre, elsők közt jutunk át. Tekerünk még jó pár kilométert, egy út zárva van felújítás miatt, így kerülünk. Átmegyünk egy folyón, ami tök száraz, rendes homokdombok tarkítják, egy kilométer széles. Amikor itt az esős évszak, ez valami brutális lehet. Balról látszik, egy másik hidat is építenek. Nem hiszem, hogy befejezik pár hónap alatt, mire ideér a monszun. Végre megtudom Cuttack-ba megyünk, valami stádiumot meg fagyigyárat megnézni. Közben lement a nap, megállunk a város közepén, a fazon elmegy valahova. Ahogy nézem a forgalmat, arra jutok kéne egy sorozatot készítenem a buszokról. A helyi, helyközi, távolsági kategóriában. Megyünk tovább, a legnagyobb dzsumbujon keresztül, amikor szól, hogy most már rakjam el a kamerát. Éppen ezen agyaltam én is. Kérdi, nem kell-e valami porvédő. Megkocogtatom a bukóját és mondom, hogy ennek a hiánya jobban zavar, mint a por a tüdőmben. Keringünk vagy 10 percet, amikor megáll egy kapu előtt, szól az őrnek nyissa ki, és begurulunk. A fagyigyár. A tulaj jó barátja, majd jön, addig körbenézhetek. Legalább lesz némi rálátásom a gyártási folyamatra. Ami tök egyszerű. Porból készül, összekeverik vízzel, majd poharakba adagolja egy gép, utána lefagyasztják és csomagolják. Majd este kiszállítják.
Visszamegyünk a bejárathoz, ahol a főnök már vár, leülünk, kicsit beszélgetünk, majd megkérdi kérek-e fagyit. Hogyne. Már tegnap is gondolkoztam, kéne enni egyet valahol. Ez úgy látszik nagyon működik. Csak valahogy azt nem értem, mit keresek itt. Aztán bevillan, hogy igazából én akartam előző életeim helyszíneit felkeresni. Mondjuk konkrétan nem a fagyi gyárról szól a történet, hanem azokról az emberekről, akikkel találkozom mindeközben. Megjön a fagyi is, igazábol csak tej, némi mandula és fűszer lefagyasztva. Kulpi a neve. Amúgy semmivel sem rosszabb, mint bármelyik otthoni. Előkerülnek a nagy fiúk is, megmutatom a kamerákat, csinálunk szelfit, meg rendes fényképet is.
Elbúcsúzunk és robogunk tovább a sötét és kevésbé sötét utcákon, amikor elérkezünk a krikett stadionhoz. Hát ez tényleg nagy, 35 ezer ember fér el, de nem szerepelt a kötelezően megnézendők között. Aztán kiderül a testvére valami fejes itt, bemegyünk a gyepre, megjön a tesó is. Elmondja azt, amit csak olvasva tudnék megjegyezni, valami főnök. Át is sétálunk egy puccos helyre, 3 méteres kovácsoltvas kerítés mellett, az őr tiszteleg a bejáratnál. Mindenki hajlong, ezek szerint tényleg nagy góré lehet. Az épület nagyon modern, tiszta új, rögtön kérdik, mit iszok. Kóla jó lesz, csak ne legyen hideg. Beülünk valami tárgyalóféleségbe, megjön az üdítő is, persze jéghideg. Lefagyasztom magam, beszélgetünk kicsit, majd amint megittam az üdítőt, visszamegyünk a robogóhoz. Itt valahogy nem szokás elköszönni, meg megköszönni a dolgokat. Így jövünk el, de a kis fazont nem zavarja. Elindulunk haza, közben megállunk valami szarvas parknál. A fa alatt csak sejlik egy jószág megpróbálom lefotózni, ha már itt vagyok.
Végre valóban elindulunk hazafelé, ezt onnan tudom, hogy megint végigmegyünk a hosszú hídon. Este már jóval élénkebb a forgalom, nem kamerázok, örülök hogy tudok kapaszkodni, egyik kezemmel a fazon vállába, a másikkal a csomagtartó fogantyújába. Kezem lassan átveszi a fogantyú formáját. Amikor beérünk a városba, kérdi éhes vagyok-e. Persze, ehetünk. Elmegyünk pár csehó mellett, de azok közül egyik sem tetszik. Végre találunk egy szimpi vegetáriánus kis helyet, ahol hagyma és fokhagyma nélkül készítik az ételeket. Mi a fene. Mindegy, attól még lehet jó. Beülünk, kezet mosok, szappan nélkül, így nem sok értelme van, ezért fertőtlenítek. Pont mellettem tölti a srác a vizes poharakat, így rálátásom van a technikára. A poharat kilötyböli csapvízzel, majd megtölti tisztítottal. Egy bögre nem fér fel a tálcára, feljebb rakja a csempére. Sikerül annyit beleöntenie, hogy kifröccsen a csempére, onnan meg a poharas tálcára. Van benne annyi jó érzés, hogy kiönti azokból a poharakból a vizet és újat önt bele. De lehet, csak azért csinálta, mert csúnyán néztem rá. Mindenesetre nem iszom ilyen helyen vizet, csak palackból. Megjön a kaja is, ehető, az ára is jó, de amikor megeszem, nem engedi kifizetni. Hazarobogunk, mielőtt elköszön, mondja, holnap reggel 8-kor jönnek értem és megyünk Puriba. Rendben. Fürdés, majd írom a regényemet fél egyig.
Puri
Másnap nem nehéz felkelnem, füldugó nélkül aludtam ugyan, de most se jobban. Álmomban két szúnyogot is elnyomtam a lepedőn, jól néznek ki. Szomjas vagyok, de a kis csehó még nincs nyitva. Lemegyek az utcára, csak dzsúzokat árulnak, mangót is, de attól biztos kifeküdnék ilyen mennyiségben. Sajnos az ilyen utcaitól mindig hasmenésem volt. Nem most fogom a gyomrom szoktatását elkezdeni. Elérhető közelségben semmi folyadék. Visszamegyek, heverészek, kiülök a tornácra. Végre kinyit a csehó 10-kor, lerohanok, veszek Maazát meg egy vizet. A mangós felét megiszom, eszek kekszet is, így már jobban vagyok. Fél óra múlva megjön Sanitha és a férj is. Előkerül a másik fia is. Lecuccolok a kocsiba, beültetnek. Mondja Trilochana, egy ezres lesz. Kipattanok, megyek kicsengetni. Odaadom a recepciós fiúnak, de Sanitha mondja vegyem vissza. A fene se érti ezt. Aztán elmegy pénzt kivenni egy automatából. A pénzt egy másik helyen odaadjuk a fiának, gondolom, majd később beviszi kifizetni. Megállunk egy cukornádas mellett, kérdi kérek-e. Na, pont ez volt amitől 2x is egy napig wc-re jártam. Nagyon finom, de most nem kérek. Ivott két pohárral is. Adott a kocsinak is. Belülről.
Előkerült a tegnapi idegenvezetőm is, együtt megyünk Puriba. Aztán kiderül, először Konarkba megyünk és csak utána Puriba. Végül is jobb így, mert ott is van egy XIII. században épült, úgynevezett Nap templom. Ez nagyjából 60 kilométerre van Bhubaneshwar-tól. Nem mondom, hogy nem éreztem úgy néha, valaminek vagy valakinek biztos nekimegyünk az út során. A kanyarok elé durva lassítókat tesznek az aszfaltra, két sorba, ahol szinte csak lépésben lehet átjutni. Ezek előtt szinte megáll a forgalom, kis tumultus, aztán mindenki nyomul tovább, ahogy tud. Motoros riksánál nagyobb szerkezettel mindenki az út közepén megy, mintha a vonal mutatná, merre kell menni. Ebből adódik a sok forgalmi helyzet, türelmetlenek, de igazából halál nyugodtak. Egyszer nem hallottam anyázást vagy hasonlót, maximum csúnyán néz rá, vagy rákiált, de azt is csak azért, hogy ébredjen fel a másik. Megérkezünk egy sátorvárosba, legalábbis leparkolunk, gondolom, erre lesz valami. Putrik közt sétálunk Sanithával meg a kis csókával, a rekkenő hőségben. A napon lehet kb. 40 fok. Most már rendesen izzadok. Meglátom az impozáns temlomot, nézünk jegyet. Nagyon tanakodnak az árussal. Látom mennyi a jegy, előveszek 250 rupit, aztán odaadom a kis mókusnak, az meg az árusnak. Nincs mit tanakodni, külföldinek ennyi. A bejárat előtt csinálok pár képet róluk.
A templomot sajnos csak a 16. század közepéig használták, utána erős pusztulásnak indult. Alá kellett támasztani, vagyis alá építeni, hogy ne dőljön össze. Most is tele van álvánnyal, a főszentély nem is látogatható. Ahogy körbejárom és fényképezek, többen is megkérdik, szelfizhetnek-e velem. Miért ne. Nem vagyok önző paraszt.
A víz folyik rólam rendesen, áll a levegő, semmi szellő. 45 perc alatt bejárom az egészet. Elindulunk visszafelé az autóhoz, közben próbálnak rámsózni ezeréves kihajtogatós bigyókat. Eddig se gyűjtöttem, ezek után se fogom. Ahogy kiérünk a főutcára, meglátom a kókusz árusokat. Mondom Sanithának igyunk egyet. Az nem jó, mert az csak víz.
Helyette dinnyeszeletet eszünk. Mondom, én nem kérek sót, de Sanitha szól a pasinak, sózza csak meg. Végül is érthető, nem csak folyadékot veszítünk, hanem sókat is. Egyet nekem, egyet nekik. Fura, tengeri íze van a sónak és szürke lesz a dinnyén, nem valami gusztusos, de jobban esik, mint egy pohár víz. Felszeletelte, hogy könnyebb legyen enni. Egyet ügyesent magamra is borítok, megfestve a fehér pólomat. Megkeressük az autót, amit a Sanitha férje telebiggyeszett belülről árnyékolóval. Sikerült rögtön megfáznom, ahogy izzadtan beültem a 20 fokba. Hamar elérünk a tengerhez, vagy ahogy a térképen írják, Bengáli-öböl. A kis öreg mutatja lelkesen, bólogatok én is lelkesen, de annyira nem izgatja őket, hogy legalább a lábukat megáztassák benne. Megyünk a csaknem kihalt országúton pár kilométert, amikor megállunk egy útszéli étteremnél. Már lassan kezdtem éhes lenni, ahhoz képest, hogy nem reggeliztem, egész jól bírtam. Tengeri szellő, hűs árnyék, egész jó kaja. Próbáltak rámtolni halat, phiszt, de csak egy szeletkét kértem. Szerencsére, mert rossz volt. Olajban agyonsütött, majd valami szószba áztatott szar. A többi jó volt, különösen az olajban ropogósra sütött tökvirág. Sanitha kért még valami aludttej szerűséget, nekem is akart, de lemondtam róla. Az első adagja nem is volt jó, szóltak a tulajnak hozzon másikat. Azt már megette. A számlát megint Trilochana fizette, még el is dugta, nehogy lássam. Vissza a kocsihoz, a kisöreg elmegy dolgát végezni, hárman beszállunk, a Trilochana meg elstartol. Gondoltam csak viccel, de Sanitha szólt neki, akkor jött rá, majdnem otthagytuk az öreget. Szegény meg nem értette, min derülünk, észre se vette. Megérkeztünk Puriba, a tengerpart tényleg szép homokos, de durván áramlik a víz, nem az a bolgár aranypart. Ott is éreztem, amikor az áramlat a parttól 20 méterre elkezdett befelé vinni, gyorsan eveztem is kifelé. Itt azonban látszik a vizen, hogy még a parttól 20-30 méterre is tiszta homok a tengervíz. Valaha szebb időket látott és vadonatúj szállodák váltogatják egymást. A 70-es években a hippik futtaták fel a helyet a külföldiek számára, mert a hindu szertartásokon használnak füvet is. Egyébként pedig a hinduk legszentebb temploma található itt, szóval igazából ez egy zarándokhely, nem tengerparti fürdőváros. Gondoltam én, amíg nem láttam a több ezer embert ruhában fürdeni.
Koválygunk egy kicsit a város peremén, a szűk utcákban, ahol tényleg csak egy kis autó fér el, aztán megállunk. Kifelé. Felhordom az emeletre a zsákokat a két szobás apartmanba. Ha jól értettem a krikett főnők tulajdona. Iszonyú meleg van, szobánként két ventillátorral, de csak a hálóban van légkondi. Az most tényleg jól jön, mert a nagyszobán csak ajtó van, a hálóban lévő kis ablak pedig egy pocsolyára néz, azt nem túl okos dolog nyitva hagyni. A kis dögök így is agyon szurkálták a lábfejem. Sanitháék elhúznak, a kis öreg meg visszajön a fiával, hogy majd este jönnek értem, kb. 1 óra múlva. Akkor bőven van időm, fürdeni, meg írni. Itt este hat van, Magyarországon fél egy. Sajnos sehol nincs internet, ma már minden szerencsétlennek van mobilja. Most láttam valami reklámot. 500 Ft egy gigabájt internet, feltöltős kártyával.
Megjön a fia este nyolcra, lemegyek vele, van még egy másik csóka is, ő vezeti a robogót. Beülök középre, én balga nem filmezek. Pedig lenne mit. Amikor beérünk a híres templomuk közelébe, szinte lépni nem lehet az emberektől, egy négyéves forma kislány sírva fakad mellettünk, de nem mi értünk hozzá. Végre felkapja az egyik valakije. Totál idióták, 70 centiről félelmetes lehet ez a világ. Keresztül dudáljuk magunkat a tömegen, elmegyünk az egyik srác házához, közben előkészítem a kamerámat. Puri by night.
Elindulunk valahova, nem a templom a cél, mert másfelé megyünk. A tengerpartra lyukadunk ki, este lévén itt is hatalmas a tömeg. Nem győzöm magamhoz szorítani a térdemet, olyan közel megyünk mindenhez. Végre megállunk, elpakolok. Leslattyogunk a partra. Kérdik, szeretek úszni? Nem és egyébként sem most fogok nekiállni, tök sötétben. Akor üljek le. Kösz, ahhoz túl kényes vagyok, hogy gatyában üljek le a homokra. Jó, akkor kerítenek széket a székes embertől, csak üljek le. Minek? A tengert bámulni sötétben. Persze, ahogy a többiek.
Eleget teszek a kérésüknek, néhány pocsék szelfi is készül, aztán csak összehozzuk. Még sétálunk egy kicsit, bele az esti bazárba.
Mondom, ez nem az én világom, húzzunk innen. Akarok enni? Persze. Végül is este 9 van. Mit szeretnék? Sorolja a neveket, persze ismerem mindegyiket, valamelyik előző életemből. A paneer szót megértem, az valami sajtos cucc. Jó az jöhet. Mindez már a robogón hangzott el, amikor elmegyünk egy Domino Pizza mellett, mindkettő feje utána fordul. Jó, akkor együnk itt, legyenek a vendégeim. Beülünk a jó hideg pizzás helyre, rendelnék, de nem engedik. Csak üljek le. Szót fogadok. Miközben várunk a pizzára, nézi a képeket a telómban és kéri, hogy másoljam át bluetooth-on. Ezzel is megy az idő. Kijön a gyűszűnyi pizza, száraz, úgy ahogy van, szar. Angliában se fogok enni, ráadásul ott szemémetlenül drága. Mint később megtudom, itt is.
Elindulunk hazafelé, ismét a nevezetes hindu templom mellett haladunk el, a tömeg most sem kisebb. Ráadásul most hátul ülök, de itt se veszélytelenebb. Bízom a segítőimben, hogy nem itt fogok kinyúvadni. Ennek ellenére az egyik sarkon szűkre veszi a fordulót, majdnem felöklelünk egy másik motorost. Ahogy nézem a templomot kivilágítva, van egy sejtésem, nem nagyon fogom már este fotózni, ezért megállítom őket. Csak egy fotó.
Éppségben hazaérek, lezuhanyozok, elkezdek írni, meg rágcsálni a kesudiót, amikor zörög valaki a vasajtón. Kinyitom. Hát a csávó egy ételhordóval hozta a vacsorát. Amit megbeszéltünk.
Kikanalazom a dhalt a kisfogantyús éthordóból, a sajtos cucc túl száraz, nincs benne szósz. A négyből csak két csapati fér belém. Nem gondoltam volna, hogy 10 körül még beállít vacsorával. A rágcsával pont jól elvoltam. A maradékot berakom a hűtőbe. Éjfélig írok.
Másnap már nyolckor fenn vagyok, mert ekkorra ígérkeztek. Az egy órát nyugodtan rászámolom, addig gépezek. Hallom, amikor megjönnek, nyitom az ajtót, a kis öreg meg egy 6 éves kislány. A gyerek lehajol, megérinti mind a két lábfejem, majd a homlokát. Nem tudom mire vélni, remélem szerencsét hozok neki. Hozták a reggelimet. Sanitha kérdezte, mit szoktam enni, bár mondtam, hogy csak a melóban és nem szeretem. Kenyér, vaj, lekvár. Meg két kis kövér banán. Az egyik banánt a gyereknek adom, de az öreg ráförmed, úgyhogy nem eszi meg. Megvárják, amíg megeszem a reggelim, majd mondja, hogy ekkor és ekkor jön a fia. Jöjjön, én ráérek. Aztán elviszik a tegnapi éthordómat. Amíg jönnek, addig írok. Nem vagyok gyorsíró, ezért lassan megy, főleg az angol billentyűk miatt. Egyébként úgy volt, hogy csak egy éjszakát maradok itt, aztán Bhubaneswarban még egy éjszaka, de gondolom ez kifizetődőbb. Úgyhogy 24-én kora reggel, 6-ra jönnek értem. Ismerve az időérzéküket arra kiváncsi leszek. 10 óra 20-kor indul a gépem Calcuttába, két órával előtte illik ott lenni. Innen minimum másfél óra az út. Ha hétkor indulunk, még akkor is időben vagyunk. 8-kor ráérek aggódni. Közben elfogy a vizem, a csapból meg nem iszom. Kibírom, míg jönnek értem. Elmegy az áram, megáll a szellőzés. Kezd kemény meleg lenni. Tök sötét van. Nagyon hülye volt az építész, mert a lépcsőházat rakta a frontra, viszont ajtón kívül más szellőző nincs a szobán. Értem én az elgondolást, de ha kiugró tetővel árnyékolta volna az ablakokat, ahogy ez máshol szokás, legalább a levegő tudna áramolni. 11-re végre megérkeznek. Elindulunk nem tudom hova, előbb normális aszfalton, aztán be a pusztára, köves, homokos úton. Zötykölődünk negyedórát, aztán megérkezünk valami ashram féleségbe.
Innen nézve egy kicsit lehangoló. De beljebb sétálunk, ott azért már más kép fogad. Persze, mert ez egy másik és használatban lévő ashram.
Körbejárjuk a Krishna életéről szóló kertet, itt legalább jó idő van, mert a motoron enyhe napszúrást kaptam. Csinálok pár képet, a srácokról is. A baloldali a sofőr.
A kert szép, de belépni ide is csak mezitláb lehet, pedig aztán homok és térkő van mindenhol. Van szent tehén is, élethű szobor és a mellette legelésző igazi. A maga nemében valóban szépen ábrázolnak minden fontos pillanatot, a szobrok is kifejezőek. Félóra elég is volt körbejárni.
Vissza a motorra. Újabb zötykölődés. Fél óra alatt körbemotorozzuk a várost, közben várunk egy vonatot, a szokásos rajtvonalas indulással. Elmegyünk a hindu templom előtt, megint nem csinálok képet a főbejáratról, de valahogy nem is izgat. Megállunk egy lassira, ez olyan aludtej és a kefír közötti állapot. Utcai árus, a pohár inkább tejüveg, mint tiszta. Jeget is tesz bele, csak reménykedem, hogy tisztított vízből készült. Egyébként tényleg finom, annak ellenére, hogy darabos és a bőrke is lecsúszik. A jeget igyekszem kiszűrni a fogaimmal. Azért küldök magamra energiát, megelőzendő a problémákat, amennyire lehet. Még motorozunk egy kicsit, majd kilyukadunk a tengerpartra. Most már szólok, csinálnék pár képet, meg azért megérinteném a lábfejemmel az óceánt is. Még tekeregnek egy kicsit, aztán lemegyünk a homokba. Észak-Indiában ma kezdődik az a bizonyos Holi-fesztivál, amikor festékkel kenik be egymást. Itt meg holnap, amikor elutazom. Kicsit sajnálom is, meg nem is. Azért a sors most is kedves volt velem, ketten beálltak modellnek. Egész jó kép lett.
Csinálok még párat, de nem szeretek lesből fotózni, ennyi képpel meg is elégszem.
A víz persze elmosta a feltűrt gatyámat, tiszat homok lett. Megyek megkeresem a papucsom. Pont homokszínű, de azért megtalálom. A srácok is engem. Irány haza. Megint hátul ülök és csak a bal lábamnak van támaszték, a jobbal a kipufogón rugózok. Nagyobb bukkanóknál mindig beverem a bokámat. Már örülök, hogy hazaérünk és épségben. Nem derül ki, hogy megyünk-e még valahova, a srác azt mondja, jön vissza 5 perc múlva. Kérek tőle vizet, mert elfelejtettem venni. Valóban hamar visszaér, de most nagyobb ételhordóval, meg egy két literes használt palackkal. Na, azt biztos kihagyom. A kaja viszont rengeteg, két embernek is bőven elég lenne.
A kis tálkában lévőt megeszem a fele lencsével, meg egy harmad rizzsel. Joghurtos salátát is eszek, de a zacskó nem túl bizalomgerjesztő, használtnak tűnik, ezért inkább hanyagolom. A nagy tálkában sok féle zöldség van, de nem ízlik. Azt is meghagyom. Jóllakottan leülök gépezni. Dög meleg van, megy az összes venti, meg a légkondi is a hálóban, de ott meg fázom, így inkább izzadok egy darabig. Viszont nincs innivalóm, felkerekedek, csak találok valami boltot a közelben. Amikor nyitom a lenti zárat, szólok a családnak, hogy zárják utánam az ajtót. A pasi kérdi, hova megyek, mondom vízért. Nem enged egyedül, velem jön. Legalább tudja melyik van nyitva. Ilyenkor mindenki sziesztázik. A közelben, pár sarokra, van egy kis szutyok. Veszek két mangósat, a kicsi hűtött, meg egy vizet. A néni aranyos, de a lány alig akar visszadni pár rúpiát. Ott dünnyög magában. Én is, hogy örüljön a vevőnek. Mire visszaérünk a szoba lehűlt végre, bemegyek aludni, de a légkondit lekapcsolom, mert tiszta takony vagyok. Mire felébredek már sötétedik, valószínüleg ma már nem megyünk sehova, legalább utolérem magam az írással. Este jön a kis öreg meg a fia. Hoznak kaját, a tegnapi maradékot, meg csapatit. A dhal sajnos megromlott, az kuka. A sajtos cuccból eszek. Az öreg marad, reggel együtt megyünk vissza, taxival. Akkor legalább nem késünk el. Megjelentek még páran, valamelyik itt fog még aludni, meg reggel valami petrollal megyünk vissza. Hogy mi az, majd reggel kiderül. Közben lencsevégre kaptam egy másik szobatársat is. Egy gekkót. Remélem redukálja a szúnyoglétszámot.
Lassan megyek aludni, már utolértem magam. Holnap már a hegyekben éjszakázom, jóval hidegebb körülmények között. Remélem, lesz végre net is. Az inkább turistás övezet.
