1. rész

2. rész

3. rész

5. rész 

Namchi

Reggel hamar felébredek, kényelmesen összepakolok, fizetek és nyolckor lelépek. Addigra már kinyit a kajáldás helyem. Kérek egy omlettet és pirítóst hozzá. Felnőttek sehol, a gyerekeknek adom le a rendelést, akik a konyhában segédkeznek. 10-12 évesek lehetnek, de nem járnak iskolába, mint a többiek. Előkerülnek a felnőttek is, közben a kisfiú elment kenyeret venni a piritóshoz. Az omlett nem olyan nagy adag mint a Garuda Hotelben, de reggelire megteszi. Fizetésnél elszámolom magam és 20 ropival többet adok a néninek. Csak nem nyugszik, hozza az étlapot és mutatja mennyi. Én meg mondom, adja a gyerekeknek. Felcuccolok és megkeresem a taximat. Egy nő már ül az első sorba, mutatom a jegyem, én is ide jövök. Feldobom a nagy zsákom a tetőre és beülök. Ez a taxi más. Ketten nem igazán férünk el elől. Pedig nem vagyunk kövérek. Ez érdekes egy óra lesz. Felrakom a kamerát, előkerül a sofőr is, mindjárt indulunk. Előbb még tolat, hogy a köveket kivegyék a kerék alól. Minden kocsi elé tesznek, nehogy elguruljon. Fő a biztonság, de azért éjszaka nem használnak lámpát, amíg ők látják az utat. A sebváltás már gondot okoz, mert ott a lábam. A sofőr szól a nőnek, üljön hátra, mert csak négyen leszünk. Hála az égnek. Így kényelmesen telik az út. Amikor nyöszörögni kezd egy gyerek mögöttem, az anyja ölében, felhúzom az ablakot. Észre se vettem mikor ültek be. Szép erdei út és 1000 méteres mélységek, amikor éppen a sziklás hegyoldalban gurulunk.

Hamar megérkezünk Namchiba, már most látom, ez is porfészek. Begurulunk a szokásos taxiállomásra, egy mélygarázsba. Felmálházom magam, elköszönök a sofőrtől és elindulok hegyet mászni. 100 méterre megtalálom a porfészek központját, néhány lepukkant szállodával. Ez itt a nép találkahelye, itt lebzselnek szombat lévén. Szinte mindenhol a második emeleten van a recepció. A földszintet és az emeletet elfoglalja valami bolt. De mind zárva. Az első helyen 1200-ról indul az ár, én meg lefelé. A másodikba már be se kellett volna mennem, mert a lépcsőket elkoptatta az idő vasfoga. A sötétben nem is nagyon láttam, inkább csak éreztem. Itt 400-ért mutatnak egy börtöncellát, budi meg zuhany nélkül. Kár, hogy nem fotózom le, de minden kezem foglalt, még a telómat se tudom előkaparni. Minden lépcsőt lesarkazok, nehogy félrelépjek és leguruljak. Pusztulat. A téren lecuccolok egy padra, leveszem a polárom, ki tudja mennyi lépcsőt kell még megmásznom. Ahogy nézem az épületeket, itt nem fogok normális helyet találni és mivel központban van, azt hiszik bármilyen árat el lehet kérni. Elindulok egy főutcán felfelé, itt végre a harmadik helyen találok egy szobát 700-ért, tv nélkül. Ez is rablás, ekkora szobáért, de legalább nem kell sokat menni a taxihoz, amikor elmegyek innen. Remélem, holnap. Mellesleg a feljáró mellett húsbolt van, az eladó guszta deszkáról kínál birkahúst. Amiért érdemes idejönni az két dolog. Az egyik hindu, a másik buddhista. Mind a kettő egy hegy tetején van. És tiszta időben a városból látható. Lemegyek a taxiállomásra, hátha van share taxi. Nincs. Akkor menet közben kidobhatnának, amikor mennek arra felé. Na, azt nem lehet. Jó üzlet. Ide jövök 30 kilométer 50-ért. Innen 10 km-re van az egyik hely és fizessek 350 oda-vissza. A taxi vár másfél órát. És itt nincs share taxi. Nincs mit tenni, nem fogok 3 órát hegynek felfelé gyalogolni meg vissza. Befizetek az útra, először Samdruptse. Ott van egy 45 méter magas Padmasambhava szobor. Az út tényleg hosszú és kb. 500 méterrel van feljebb, mint a porfészek. Beállunk egy parkolóházba, megyek jegyet venni. A pénztáros nem akar visszaadni százasból hetvenet. Mondom, csak húszasom van apróban. Ja, akkor fizessem ki a parkolódíjat is. Az úgy 60. A mit? Fizetek a taxiért és még a parkolójegyet is én vegyem meg? Beintek, közben a taxis is előkerül, úgyhogy csak a belépő árát fizetem ki. Intézzék el egymás közt. Különben is, amikor vettem a jegyet a taxi állomáson, hárman három árat mondtak. Mintha nem ebből élnének. Felsétálok a sok turista között, simán belépek a fényképezkedők közé. Őket nem izgatja, ha valaki belemászik a képbe. Nincs időm várni, amíg bénáznak. A szobor impozáns. Jó lenne a kilátás a falura, ha a használaton kívüli rádiótorony nem zavarná az összhatást. Azért csinálok pár képet, majd felsétálok a szoborhoz.

Éppen szertartás folyik az alatta lévő szentélyben. Videózok, amíg elém nem állnak. Akkor odébb megyek és folytatom onnan. Még élvezném is a ceremóniát, ha nem lenne ennyi idióta. A maradj csendben feliratot nem tudják értelmezni.

Hallgatom még negyed órát, majd elindulok visszafelé. Közben leszáll a köd vagy inkább egy felhő és lassan belepi az egész hegyet, hamarosan a szobrot is. Készítek egy ilyen képet is.

Mire leérek a taxis zümmög valamit a fülembe a plusz időről, de nem néztem mennyit voltam fenn, ezért csak helyeselek neki. Majd ha visszaérünk a faluba, megkérdem, mennyiért vinne fel a másik szoborhoz. Végül is megérte taxival jönni, mert az a hülye könyv azt javasolta, hogy gyalog menjek vissza, akkor féláron hoznak fel. Úgy 350. Lehet, hogy lefelé nem hét kilométer, de sehol nem láttam jelzést. Ez nem a pilisi park erdő, hogy csak úgy toronyiránt elindul az ember, aztán majd kiköt valahol. Ahogy beérünk, rákérdezek. Ugyanannyi. Akkor mehetünk. Az sincs közelebb, ráadásul helyenként valóban csak egy autó fér el, nincs gyalogösvény.
Ahova most megyünk, azt Siddesvara Damnak hívják. Itt egy 33 méteres Shiva szobor uralja a tájat. Szép időben Namchiból mindkettő látható. Itt nem úszom meg a parkoló jegyet. Plusz egy ötvenes. Kibírom. A belépő is annyi. Mielőtt bemennék a gigantikus kertbe, a cipőmet le kell venni. Maradok zokniban. A kő annyira nem meleg, hogy mezítláb csoszogjak végig.

A hatalmas kertben, ha jól veszem ki, India legismertebb épületeit rekonstruálták, kisebb és egyszerűbb kivitelben. Nekem nagyon tetszik. Körbejárom és fotózom szinte mindegyiket. Szefizek is. Az egyik nagyon jól sikerül, mert a háttérben Shiva hatalmas feje és a szent tehén feneke.

Egy óra itt is elmegy. Mennék még kajálni is, a könyv szerint jól főznek, de a taxi vár. Ezért rossz így autókázni. Függni mindig valakitől. Mindegy, egy nap alatt letudva minden. A szállodának egyáltalán nem nevezhető épületnél szállok ki. Alszom egyet, mert fáradt vagyok, utána majd megyek megint kajáldát keresni, meg netezni.

Amikor elindulok este hatkor, inkább netet keresek, mert az hamarabb zár mint a kajáldák többsége. A főtéren kóválygok, amíg egy sikátorban észre nem veszem a feliratot. Cybercafe. Kávé az nincs, a csávó meg úgy el van merülve a játékban, alig akar észrevenni. Nagy nehezen beállítja a gépet és netezek fél nyolcig, akkor zár. Most keresek enni valót. A főtér csaknem üres, az összes bolt zárva. Az utca túloldalán van nyitva egy vega gyorsétkezde. Tisztának tűnik. Megnézem a választékot, rendelek vega tekercset. Nem tudom mi az. Ezen a helyen már nem is fogom, mert egy nagy tálat hoznak ki helyette. Nem vitázok, mert később vettem észre a ház ajánlatát és igazából pont ezt kértem volna. Ezen van három féle dhal, nagy adag basmati rízs, 4 csapati, 1 papadam, meg egy édes grízgolyó. Ízre nem nagy szám, de jól lakom vele. A legjobb grízgolyót eddig Cardiffban ettem. Kifizetem a tulajnál, aki a bejáratnál pöffeszkedik. A vendéglátást még tanítani kell neki, mert mosoly nem hagyja el arcát, miközben valószínűleg azon agyal, mit keresek itt. Néha én is. Megyek vissza a kicsi szállásomra, írnék, de álmos vagyok és még azon morfondírozok, hova menjek holnap.

Nem sok éjszaka volt, amit végig aludtam. Ezt se sikerül, mert kb. éjjel 4-kor elkezdődik valami kántálás, hangszóróból. Nagyon jó. Hatkor már világos van, a kék színű szoba megelevenedik, mert helyenként a nedvesség dobja le magáról a festéket. Lemegyek a taxiállomásra, de hiába van ki írva Darjeeling, közvetlen járat nincs. Valami tag azt mondja menjek le Jorethang-ba, ott tudok fogni egyet. Az jó is lenne, mert onnan elvileg csak 20 km. Délre ott is lennék. Elindulok vissza, közben veszek 2 muffint, reggeli gyanánt. Nem ájulokel tőle, de ehető, az a lényeg. Összepakolok, felcuccolok és fizetnék, ha az iroda ajtaja nyitva lenne. Nagyon örülök, vissza a szobába, lefekszek. Fél óra múlva előkerül valaki, az megkeresi a főnököt, akinek végre tejelek. Az néz rám nagy szemekkel, elmegyek? El. Mi a francot csináljak itt. Pihenni vagy kiülni sehova nem lehet, azt meg felejtse el, hogy a falu főterén én legyek a fő attrakció. Mire leérek a taxiállomásra, megelevenedik a piac. Vasárnapi vásár, az út szélén. Befizetek a taxiba, beülök elsőnek, hogy tudjak kamerázni. Nem kell sokat várni, megtelik hamar, indulhatunk. Kijövünk az épület aljából, bele egyenesen a piacba. Kell öt perc, mire lépésben átvergődünk a tömegen.

Körbejárjuk a kisvárost, majd elindulunk lefelé a völgybe. 20 km, de olyan rossz állapotban van az autó futóműve, hogy a srác aki vezeti, minden kis gödröt kikerül. Majd az út is egyre rosszabb lesz.
A táj gyönyörű, a nap is kisüt és egyre melegebb lesz, ahogy ereszkedünk lefelé. Mindenhol útépítés zajlik, elbontják a fél hegyoldalt és alátámasztják, nehogy lecsússzon egy-egy monszun alatt. Mire leérünk tiszta por lesz minden. A városka közepén a szokásos taxi állomás. Három emeletes. A középső szintről indulnak Darjeelingbe. Felmegyek és megkeresem a jegyárusítókat. Ott az egyik pasi azt mondja, külföldinek nem ad el jegyet. Mi van? Kétszer is elmondja, de akkor se értem. Előveszem azt a nyomorult könyvet, erről nincs benne semmi. Ahogy nézem a térképet, látom, hogy ez egy határváros, de külföldiek nem használhatják. Az a paraszt ezt miért nem mondta, aki javasolta ezt az utat. Most mehetek át egy másik helyre, ahol talán fogok egy taxit. Így csak 60 kilométeres kerülőt csinálok és veszítek négy órát. Nagyon boldog vagyok. Kiderül, hogy Mellibe kell eljutnom. Pont mellettem állnak a taxik. Érkezési sorrendben, amikor megtelik, indul. Felrakom a tetőre a nagy zsákot és beülök a második sorba, mert az elsőben valaki terpeszkedik. Mint kiderül később, a sofőr az. Dög meleg van. Rövidujjúra vetkőzök, ami lehet, hogy nem jó ötlet, amikor nyitva lesz minden ablak.  A betonkatlanban, meg a kocsiban is áll a levegő. Hála az égnek, itt is piac nap van, fél óra múlva el is indulunk. Ahogy elhagyjuk a városkát, az út végig a folyó mellett visz. Egy hegyomlásnál az út leszűkül egy sávra és sorban állnak meg az autók, szállnak ki belőlük az emberek. Mi is megállunk, a fél dzsip kiürül. Kérdem a mellettem ülő csókát, ilyenkor mi van. Baleset. Most? Nem. Inkább nem nézem meg mi maradhatott a kocsiból. A meder 70-80 méteres mélységben lehet. Lassan visszaszállingóznak, de az egyiket majdnem otthagyjuk, annyira elbambult. A sofőr is, mert a többiek szólnak, hogy várjon. Kár, hogy nem tudok kamerázni, hússzal totyogunk. Részben a szintén szakadt felfüggessztés miatt és részben az állandósult útépítésnek köszönhetően. A por folyamatosan kavarog, hol az előttünk haladók, hol a szembejövők miatt. Az ablakok egy kivételével, mind zárva vannak. Azon az egyen, félig kilógva, egy kövér nő alszik, mit neki gödrök, huppanók és por. Szép lassan elérünk Mellibe, ami szintén egy határállomás. Itt szépen kiraknak, mint eb a szarát, aztán tovább mennek. Nem messzire, csak a híd túloldalára, úgyhogy érthető miért nem vártak meg, amíg elintézem a papírokat. Az egyik ablaknál ketten is ülnek, de az nem jó nekem, mert ők a bevándorlásiak. A kilépésre várni kell. Addig megiszom a maradék kólámat. Elkészülnek a papírok, elindulok gyalog át a hídon, felmálházva. A híd tövében hatalmas bambuszok vetnek árnyékot. A legvastagabbak 20-25 centis átmérővel kb. 20 méter magasak lehetnek. A túloldalon kell rájönnöm, hogy a falu nagy része a másik oldalon maradt. Itt nincs más, csak néhány kajálda, kis bolt meg taxisok. Az egyik közülük nagyon segítőkész, részletesen elmondja merre kell mennem, a következő faluig, az 5 km. Ott a híd alá kell majd lemennem, mert ott mennek azok a taxik, amelyek Darjeelingbe tartanak. Alig mondja el, fogok is egyet. Hátra ülök, az összes zsákommal. 10 perc alatt ott vagyunk. Kidobnak a híd jó felén, csak most le kell jutnom valahogy alá. Már látom az utat, de sehol egy lépcső. Ahogy elnézem, kb. 500 méterre összefut a két út. Elsétálok a dög melegben és meglátom a táblát is, Darjeeling 40 km. Pont az elágazásban van egy nagy buszmegálló. Gondolom a monszun miatt csinálják ekkorára. Jön még két csávó, ők is egy másik autóból szállnak ki. Kihalászok pár kekszet, de nincs időm megenni, mert a két csóka leint egy taxit a jó irányba. Szinte üres. A két csóka előre, nagy csomag a tetőre, én meg hátra. Egyéves gyerekkel utaznak a második sorban. Pont a híd felé indulunk el, ott még felszedünk pár embert, de így is kényelmesen utazom, szavam nem lehet. A folyó ketté ágazik, látom, honnan jöttünk. Nekilátunk megmászni a hegyet. Jó sokáig tart. Félúton meg is állunk pihenni, de inkább az autónak van rá szüksége. Mindenhol, amerre szem ellát, teacserjék. Legalábbis a hegy ezen oldalán. Amíg hűl az autó, a helyi csávók lemossák.

Jó fél óra múlva elindulunk. A kisgyerek éhes lehet, meg álmos és ezt jó hangosan adja tudtára mindenkinek. A szülők egymás kezébe adogatják felváltva, de nem használ. Bevetnek minden hülyeséget, hogy eltereljék a figyelmét. Akkor az anyjának eszébe jut, hogy lehúzza a gatyáját, leveszi a szaros pelenkát, kicsit törölgeti még vele a gyereket, majd nemes egyszerűséggel kidobja az ablakon. Köszönjük neked globalizáció, megvoltak eddig pelenka nélkül is. De most, a tévében orrba-szájba nyomják, hogy ez kell a gyereknek. Ez se fog lebomlani 200 évig, az biztos. Ezután még bohóckodnak a gyerekkel egy kicsit, majd végre elalszik. Felérünk a tetőre, innen már látszik Darjeeling. Lefelé menet kiszállnak az utasok, még a város elején, egyedül megyek be a központba. Most már nagyjából tudom az irányt. Csak felfelé. Nagyon sok lépcső van vagy emelkedő. Már az elején bemegyek pár szállodába, pedig közel van a forgalmas főúthoz és mégsincs szoba. Mutatnak tűrhető áron, de zuhanyzó nélkülit. Akkor már nem jó az ár. Hozzám csapódik egy rossz arc, már hiányzott a szállodát mutató, baksisra hajtó gyökér. Olyan helyekre visz be, ahová magamtól sose mennék be. Olyan árakat is mondanak vödörböl fürdésre, hogy kacagnom kell, de az elülső zsák nyomja a hasamat. Alig tudom levakarni magamról. Végre megérti, hogy egyedül akarok boldogulni. Megtalálom azt a helyet, ahol a múltkor szívesen bejelentkeztem volna, de Húsvét lévén fullon voltak. Van szoba, csak a kis csaj vödrös helyeket akar olcsón rám sózni. Mondom, zuhanyzós kell. Ami kiáll a falból. Olyan. Van, de az drága. Mennyi? 1000. Jó, de előbb látni akarom. Kicsit keresgéli a kulcsokat. Lemegyünk két szintet, remélem, nem valami ablaktalan lyukat fog mutatni. Teljesen normális, nagy szoba, lapos tv, új fapolcok, új bojler és zuhanyrózsa. Lerakom a zsákokat, mennyi három éjszakára? Úgy 800 per éj és még WiFi is van. Nagyon jó, akkor kiveszem. Elintézzük a formaságokat, majd amikor visszamegyek a szobába, fél órát azzal töltök, hogy a bojlert használatra bírjam. Várok újabb fél órát, hogy felmelegedjen, addig írok, meg tévézek. Öt perc mire kitalálom, hogyan kell beállítani a csapokat, közben fagyoskodom a 15 fokban. Amikor végre friss vagyok és üde, elindulok, felöltözve, kaját keresni. Ez majdnem olyan, mint a kőkorban, vadászni kell a jó helyekre, elfoglalni, aztán várni, hogy kiszolgáljanak. Szerencsére nem kell messzire menni a sötétben, a pár asztalos Tom&Jerry-ben eszek egy olaszos vega tésztát. Meglepően jó, estére megteszi. A csávó megismer, akkor ettem itt reggelit, amikor elhúztam innen. Kapok ajándékba egy bögre fekete teát. Amikor elindulok, tiszta köd minden, a sötétben alig találom meg a kecót. Írok, netezek, tévézek. Legutóbb Karácsonykor tévéztem ennyit.

Darjeeling

Reggel korán felébresztenek a melósok, az alsó utcában építkeznek. Punnyadok nyolcig, akkor nyit a kajáldám. Ott eszek egy kakaós, banános pancake-et és iszok egy bögre kávét. Elindulok a szomszédos faluba, ott van egy pár kolostor. 6-7 kilométer, nem nagy szám. A telón van térképem, azon beállítottam az útirányt, ha ügyes vagyok nem kell hegyet másznom. Nagyjából azonos szinten a faluval, a hegyoldalban vezet végig az út.

Ahol megszálltam, az Darjeeling kevésbé lakott fele, a hegy túloldalán. A gond inkább a köd. Sajnos a szemközti hegyekből, a teaültetvényekből semmi nem látszik. Találok egy kolostort, csak a helyi térképek jelölik. Jól néz ki a ködös tájban.

Alig megyek tovább 2 kilométert, elered az eső. Keresek egy esőbeállót és várok egy órát. Nem akarok szétázni, ernyőt meg nem hoztam. Az amúgy is kicsi lett volna. Itt napernyőkkel mászkálnak és papucsban. Annyira nincs meleg, csak hozzá vannak szokva. Egyébként a gps térképén az utcák nem egybefüggőek, Sikkim fele például nincs is rajta. Nagyon rossz minőségű, ennek ellenére azért megtalálom  a jó utat. Az eső is alább hagy. Elindulok, de csak 10 percre. Megint keresek egy esőbeállót, mert igencsak rákezdett. Újabb fél óra, majd kitisztul a levegő és eláll az eső. Már nincs messze a falu, hamar odaérek. Nem messze az elágazástól megtalálom az egyik impozáns kolostort. A Sakyapa rendhez tartozik. A 41. Sakyapa tiszteletére emelték. Ez az egyik legrégebbi vonal Tibetben.

Csinálok pár képet, a ködös párás levegőben. Ezután kóválygok egy órát fel-alá, míg megtalálom a következőt. Egy utcával lejjebb vagyok a gps szerint, keresek egy lépcsőt, ne kelljen már visszafelé mennem. Kis putrik között vezet felfelé, kifulladok, mire felérek. Azért csak 2000 méteren vagyok, jó párás levegőben. Sajnos ez a kolostor az egyik legrégebbi itt a környéken, ahogy az állapota is mutatja. Nincs túl sok támogatójuk.

Körbejárom a főépületet. A többi épület is nagyon lehangoló látvány. Egy fiatal szerzetes forgatja a szentély külső falában lévő malmokat, majd elindul a faluba. Látok egy másikat is, aki a telefonját nyomogatja az ajtóban állva. Ma már a vallást is áthatja az elektronika. Talán ezért is nehéz olyan helyet találni, ahol nem a megélhetés dominál. Ennyi elég is volt, elindulok vissza a főútra. Sikátor szerű utca, tele üzletekkel, helyi kifőzdékkel. Egyik sem az én gyomromnak való. Főleg amikor az egyik oldalon a kaját csinálják, a másikon meg a hozzávalót csontozzák. Kiérek a helyi kisvasút egyik megállójához. Ez az egyik nevezetessége Darjeelingnek. Napi használatban van, a főutat követi, vagy az őt. Megyek tovább, most már visszafelé Darjeelingbe. Valahol kell még lennie itt egy kolostornak. Valóban, a kisvasút mellett vezet le egy lépcsősor. Tele árusokkal, az egyik éppen tetűt keres a másik hajában. Maga a kolostor egy  pici épület, nagyon hangulatos, be lehet menni és leülni. 20-30 szerzetesnek van férőhely. Halk zene szól, mantrákat énekelnek. Tiszta chillout. Le is huppanok pár percre és csinálok néhány képet. Azt hiszem mára végeztem. A főút mellett van még egy valahol, de ennyi elég volt. Még ezek után se lopta be magát a szívembe Darjeeling. Az ember azt hinné tele van tea shop-okkal, de több az alkoholt árusító üzlet. Elég az agyalásból, kilépek a kolostor kapuján és nagy szerencsém van, mert jön a kisvasút, mini gőzőssel. Le is videózom, ahogy kell, a sín mellett állva. Eldöcög mellettem, sípolva és gőzfelhőbe burkolva.

Nagyon király. Ami utána jön, motorvonat, szinte azonnal, az nem ilyen izgalmas, azt kihagyom. Sétálok még, keresek egy értelmes helyet, ahol a taxisok, normálisan meg tudnak állni és nem csinálnak forgalmi káoszt. Egy béna sofőr bőven elég, hogy megakassza a forgalmat. Találok egy széles kanyart, itt jó lesz. Szinte csak tele taxi jönnek, bár van olyan is, amelyiknek hiába integetek, pedig alig vannak benne. Mégsem kell sokat várnom, mert az egyik dudál. Intek, megáll, én meg beülök, ülnék a második sorba, de két kövér nő tesped egy vékony mellett. Negyediknek félig az ajtón ülök, de csak 10 percet kell  kibírnom. Szerencsémre a vékony nő  kiszáll, így már jobban elférek. A sofőr nagyon mosolygós, jó fej ürge. Jókat derül a mellette ülő svájci sapkással. Neki is hasonló van, csak más mintával. A város elején mindenki kiszáll egy helyen, gondolom itt a végállomás, de szól, hogy maradjak. Be is visz a központba. Adok egy húszast öt kilométerre. Teljesen korrekt. Irány a kajálda, mert délután három van és éhes vagyok. Eszek egy zöldséglevest tésztával, ez elég lesz vacsoráig. Utána elindulok portrézni. A téma adja magát, csak várni kell. Jó sok képet csinálok, különböző helyeken.

Az egyik nagyon megtetszik, hölgyek sütnek kukoricát parázson, egymás mellett ülve. Itt eltöltök egy órát, aztán veszek én is egyet. A férfi, aki segédkezik az eladásnál, sóval és citrommal keni be. Kicsit kemény, de a citromtól isteni íze van. India mindig tartogat meglepetéseket.

Közben besötétedik, a portrézáshoz már kevés a fény. Csinálok pár álló képet az esti ködben, aztán megyek vacsizni. Utána neteznék a szállodában, de állandóan elmegy a vonal, marad az írás, meg a tévézés.

A változatosság kedvéért korán ébredek, de inkább visszaalszom, mert csak nyolckor nyit a kajáldám. A pancake után elindulok jegyet venni holnapra, Siliguriba. A taxi standnál nagy betűk hirdetik, Bagdora. Az jó lenne, nem kéne átszállni. De ez csak álom. Ugyanis se Bagdorába, se Siliguriba nem árulnak jegyet. Jöjjek le, majd valamelyik elvisz. Reggel 7 körül indulnak, vagy fél kilenckor. Jó, de inkább megnézem a másik taxi standot is. Az meg olyan messze van, ráadásul keresem is egy darabig, hogy odáig biztos nem fogok cipekedni. Inkább lejövök 7 után, aztán elmegyek az elsővel, amelyik indul. Ha nagyon nem jön össze semmi, vonattal még mindig mehetek Kalkuttába. Elindulok visszafelé a főúton, shoppingolni. Épp elmegyek egy táskás bolt mellett, amikor meglátok felakasztva pár zsákot, ami jól néz ki. Lepukkant kis hely, de az eladó nagyon készséges. És nem mond egetverő árakat. Mindegyik táska kínai, felcímkézett, de nem mindegy, hogy ötszörös haszonnal akarják az emberre sózni, vagy csak kétszeressel. Az egyik megtetszik, alig van rajta zseb, de arra, hogy a repülőn a pár napra való cuccokat cipeljem kézipoggyász gyanánt, tökéletes. Meg is veszem, impulz vásárló vagyok. Csak 1500 ropi, kb. 7000 forint. A friss szerzeménnyel elindulok a szállodához. Menet közben azért nézem tovább a választékot, de kicserélni már nem fogom. Szerintem jó vásárt csináltam, Angliában se láttam ennyiért, a netről meg nem rendelek olyat, amit szeretnék megtapizni, mielőtt megveszem. Az egyik helyen, ahol portrézni szoktam, megállok és csinálok pár képet, de most nincs olyan jó idő.

Nagyon párás a levegő, inkább visszamegyek a szállodába. Netezek és írok. Délután elindulok kajálni és beülök egy helyre, ahol reggelente csak külföldieket szoktam látni. Amikor megnézem az étlapot, megértem. Szinte csak reggeli van, más nem nagyon. A minimalista ebéd választékban felfedezek egy hungarian style burgonyát. Na, erre rákérdezek, nem mintha rendelnék, csak a puszta kiváncsiság. Tört főtt burgonya, zöldséggel. Ja, valami szabolcsi kaja lehet. Mindegy, mert olyan drága a többi helyhez képest, hogy inkább felállok és elköszönök. Ahogy megyek a helyi bazársoron, megkívánok egy kis bódéban készülő, tojásos szendvicset, 40 ropiért. Lehet nem vagyok normális, de jobban bízok a szemem előtt készülő cuccban. Abszolút lebomló banánlevél csészében kapom meg a zöldségekkel, fűszerekkel túrbózott rántottás szendvicset. Meglepően jó, főleg, mert nem kértem rá mindenféle csípős szószt. Akkor most keresek fotós témát. Kipróbálom a bevált helyeket, készül pár jó kép, szelfizőkről is.

A főtér másik oldalán nagy gyülekezet, két huszonéves csaj zsonglőrködik, az egyik labdával, a másik buzogánnyal. Megyek, megnézem őket. Nem vagyok elájulva tőlük, igazából még csak gyakorolgatnak, egyik sem profi. De majomkodni azt tudnak. Szerintem halvány fingjuk nincs Indiáról, ráadásul a buzogányosnak fekete az egyik foga. Inkább fogorvosra költött volna, mint repülőjegyre. Már elnézést. A vizet is úgy issza, mint Európában, szájához veszi a palackot. Röhögnek is rajta mögöttem a fiatal férfiak. Indiában ez szexuális jellegű mutatványnak számít és inkább az út szélén álldogálókra jellemző.

El is megy a kedvem, inkább leülök a tér szélén lévő padok egyikére, egy idős bácsi mellé. Amikor csinálok egy képet, utána megnézem mindig, hogy sikerült-e. Látom, a bácsit érdekli a dolog, ezért mutatok neki még pár képet. Nagyon tetszik neki. Itt már csak ülök és nézelődök, amikor egy pasi elkezdi fényképezni magát mobillal. Erről is készül pár jó kép.

Lassan besötétedik, megyek vacsizni. Eszek egy zöldséges rizst, az nem árthat. Holnap indulok vissza Kalkuttába. A szállodában kifizetem a szállást, ne reggel kelljen felmálházva keresni valakit. Netezni nem tudok, mert nincs jel. A telón megy a wifi, ha lesz jel, a Messenger úgy is jelez. Tévézek, meg írok. Később lesz net kb. egy órára, de nem is baj, mert éjfél van, álmos vagyok. Holnap reggel cuccolok. 

1. rész

2. rész

3. rész

5. rész

1. rész

3. rész

4. rész

5. rész

Darjeeling

Az éjszaka hideg volt, mert beköltözött hozzám két matracra, két hindu, akik zarándok úton voltak és felkapcsolták mindkét ventillátort. Egy fél órát szórakoztak még a légkondival is, de akkor már rájuk szóltam, hogy működik, ne aggódjanak. Csak nem a szokásos 16 fokra volt állítva, hanem 27-re. Azt nem tudták baszkurálni, mert gyenge volt az elem a távirányítóban. Nem mondtam, mi a baja. Így is a fejemen pólóval, meg takaróval aludtam, már amennyire két ventitől lehet. Amúgy biztos én vagyok csak ilyen finnyás, mert ők nyugodtan aludtak. Fél hatkor felkeltem, szöszmötöltem, 6-ra készen voltam. Utána vártunk fél órát. Lehet, a kocsi kulcsára, mert amikor végre lecuccoltunk, ott állt a gyepen, a háztól nem messze, csurom vizesen. Olyan párás volt a levegő. Öreg kis jószág, a csomagtartóba épp belefért a nagy hátizsákom. A többit már belülről kellett berakni, mert nem lehetett volna lecsukni. Azért mondta, hogy petrol. Gondolom, az olyan ritka itt, hogy külön neve van. Hosszas kézi ablaktörlés után végre elindultunk. Az öreg pontosan tudta, melyik putri sarkánál kell befordulni, pedig volt egy pár, hogy kijussunk a főútra. Megállunk. Megint ablaktörlés, de végre elindult az ablaktörlő is. Amúgy minden egyéb ablak letekerve. Rövidesen rátértünk egy 2x2 sávos autóútra, amin elég jól lehetett haladni. A menetszél rendesen bevág, még jó, hogy összefontam a hajam. Mondjuk, attól még a szemem kifolyik. Megállunk valami bódé mellett, remélem nem itt akarnak reggelizni. Aztán a következőnél, amikor vesznek 3 retkes palackban valamit zöldes löttyöt, elszőrnyülködök, hogy ezt a limonádét csak nem isszák meg. Amikor mellettem kinyitja a tanksapkát, akkor esik le, hogy itt is megy a benya biznissz. Most látom, ott lóg a piros gázolajos palack a viskó szélén. Azért itt is kell a reklám.

Robogunk tovább a reggeli párában, nézem az elsuhanó tájat, ahogy a banán és kókuszligetek váltják egymást. A népek már dolgoznak a veteményesben. Szép gondozott a táj, látszik a füvet, vagy inkább zsúrlót is nyírják rendesen. Persze, itt is van sárkunyhó, de mellette ott a traktor. Szóval a mezőgazdaságból mindenhol meg lehet élni, kemény munkával. Megállunk megint, ez is putri, de itt már enni is fogunk valamit. Annyira nem vagyok éhes, főleg a hely miatt. Viszont látom, banán lóg benn a kis boltban. Szólok a kis öregnek, abból kérek. Mondja, egyek kekszet is. Jó, legyen. Kapok egy 15 centis, kövér banánkát. Akkor vágta le a szárról. Eszméletlen finom, nincs kiszáradva. lelkendezek, milyen jó íze van. Erre az egyik hindu kér egy zacskóra valót. Itt darabra megy. Ott számolja a zacskót kémlelve. Mondjuk azon csodálkozom, hogy ennyire hitelt ad a szavaimnak, meg se kostólta. Megisszák a teájukat, kínálják, de mondom, hogy eddig mindig megégettem a nyelvemet. Végre elindulunk. Még időben vagyunk, de itt az élet kiszámíthatatlan. A kis öreg beszél telefonon Sanithával, kijönnek hozzám a reptérre elbúcsúzni. Megállunk egy rendes benzinkútnál, 600 rupit kérnek tőlem. Valahogy én is erre gondoltam, amikor láttam csórikáim pancsolását. Ez kb. 10 liter üzemanyag. Elég oda-vissza bőven. Kifizetném az útidíjat is a következő autópálya kapunál, de azt már nem engedik. Rendben meg is érkezünk a reptérre, elbúcsuzom a két hindutól. A kisöreg is kiveszi a cuccát, majd átszáll Sanitháékhoz, akik már ott várnak a bejáratnál.

Kapok ajándékba egy nagyon zöld pólót, ezért kérdezték, hogy mi a méretem, de szerintem benézték, mert XL-es. Nem baj, így is örülök neki. Búcsúzkodunk, a kis öreg még elnézést kér a kellemetlenségekért, nem tudom miről beszél, mondom is, hogy ne vicceljen. Most már tényleg elbúcsúzom és megyek a jegyemért, meg feladom a csomagom. Elmegyek a beszállóhelyre és lehuppanok a sok indiai közé, de nem tudok internetezni, mert ez nem nemzetközi reptér. A bejelentkezéskor csak indiai telefonszámra küldi el a félórás aktiváló kódot. Köcsögök. Marad az olvasás és írás. Valamit félrehallok és azt hiszem, hogy az én gépemre van beszállás, mert a földszintről pont látszik, ahogy becsekkolnak azon a kinyújtott gémen vagy micsodán. Az ugye az emeleten van. És a két gép indulása között 15 perc van csak. Felrohanok, majd egyeztetem a járatszámot és megnyugszom. Lemegyek és most már pofátlan leszek. Az egyik ürge beállt elsőnek és a pultnál is cserélt a személyzet, úgyhogy most én leszek a második. Még nem szólították konkrétan az utasokat, de már kiengednek a buszhoz.

Ugyanis közben megjött az én gépem is. A buszraszállás előtt még egyszer kézi fémdetektoroznak mindenkit. Ez új. Később az egyik pasinál látom az újságja főcímén, mi volt Brüsszelben. Erre inkább nem mondok semmit. Szomorú. Calcuttáig az egyóra hamar elrepül, a szokásos vízemet se kérem el, mert szinte végig alszom az utat. Senki nem jön be elém, nem pofátlankodik és a zsákom is az elsők közt jön ki, hogy le ne késsem az átszállást. Rutinosan kocsira rakom a cuccot és felliftezek az beszálláshoz. Nagyzsák át a vizsgálón, megyek sorbaállni. Na, itt már mászkálnak keresztül kasul, pedig van ember aki irányítja őket, csak amikor a másik idióta azt látja, hogy hatan állják körbe a pultot és mindegyiket, mert ők egy család, akkor bepróbálkozik, anélkül hogy lenne szabad pult. Gondolja, ott kell sorbaállni. Pedig ahol állok, odavan írva, álljál itt meg paraszt és várd, amíg szólítanak. Na most az egyik ilyet, egy öreget rendre is utasítottam, hogy várjon a sorára. Először nem értette. Néha úgy érzem, először ülnek repülőn, meg állnak sorba reptéren. Mondom neki ott a tábbla is, meg az ember is, meg nincs szabad pult, addig meg se mozduljon. Jó, jó. Mintha addig ott se lettem volna. Végre feladom a nagy zsákom, megkapom a jegyem és viszem a kicsit. És egy aranyos kép a csomagfeladónál.

 Minden előnyöm elfogyott, ugyanis a zsákomra várnom kell. Ki kell vennem a fényképezőgépemet a tartójából, majd a gép nélkül átvizsgálják az egészet, mégegyszer. Persze nem találnak semmit, így végre mehetek. Elő is veszem a laptopot, itt már tudok netezni. Feltolok pár képet, csevegek röpke 20 percet. Aztán már nincs értelme másik telefonszámra küldetni a kódot, még jó hogy duál simes a telóm, mert lassan lehet beszállni. Itt is detektoroznak. Itt is elbóbiskolok, vízosztásra felébredek, aztán leszállás. Ja, csak közben a stewardess magyaráz valami ülésről, mondom jó nekem így. Jön a másik, végre megértem mit akarnak. A lábam közt lévő laptopot tegyem vagy öt sorral odébb fel a csomagokhoz. Pont ott van a nagylábúaknak és nagypénzűeknek a sora. Nincs mit csinálni, felrakom, de akkor már oda is ülök a leszálláshoz. Persze nem tudok filmezni vagy fotózni. Olyan pára van, hogy a kamera nem tud hova fókuszálni. Siliguriban a landolás tökéletes, finoman teszik le a gépet ebben a párában. Még gurul a gép, amikor a tömeg már elkezdi leszedni a szarjait. Az egyik barom majdnem ki is húzza a laptoptáskámat az övével együtt. Megvárom, amíg majdnem mindenki leszáll, akkor megyek a cuccomért. A buszra utolsónak szállok fel és elsőnek le. Nem értem hova rohannak. A poggyászt sem adják oda rögtön. Még elmegyek wc-re, mert ha minden klappol, akkor autózni fogok egy darabig. Mire kijövök, éppen látom fordulni a zsákom. Két csávót félrelökök, csak finoman, aztán felcuccolok. Valami remegést érzek, vibrálást a zsákomból, először azt hittem hogy az induló gép rezegteti, de nem. Kimegyek, a hiénák azonnal le akarnak húzni, ezért odébb megyek. Igazából pénzváltót keresek, de nem látok. Egy pasi jön utánam csak a többiek közül, nem tolakodó, teljesen normális. Az ár is amit mond. Odaérünk az autóhoz, csak nem marad abba a remegés, vibrálás. Baromira idegesít, mutatom a taxisnak is, az is mondja nyissam ki. A tisztálkodós tatyómban valahogy bekapcsolt a villanyborotvám. Baszki remélem nem az egész úton, mert direkt nem hoztam a töltőt, félévente szoktam csak tölteni. Utazás előtt tötöttem egy éjszakát. Elindulunk egy kis szakadékkal, és örülök, hogy nem szorongok senkivel, egyelőre. Szólok a sofőrnek, ott tegyen, ki ahonnan indulnak Darjeeling felé a share taxik. Ami annyit jelent, hogy egy terepjáróban átlag 10 utas szorong. Ja, csak a 10 percre fizetek 400-at, hogy odavigyen, utána meg 3 és fél órára 200-at. Megállunk, rögtön szerez nekem egyet, pont én vagyok az utolsó, a 10. utas, úgyhogy mindjárt indulunk. Beültetnek a sofőr mögötti sorba, de látom, hogy előttem egy öreg terpeszkedik két helyen. Nosza beülök az első sorba, az öreg mellé, azért hoztam az autós kamerámat, hogy használjam. Hát most végre fogom, ahogy kell. Az öreget kitessékelik mellőlem, meg engem is ki akarnak, de aztán a sofőr spanja meggondolja magát, modhattak neki valamit. Ja, ha már ennyit fizetek. Azért megkérdem a srácot, hogy felrakhatom-e. Semmi akadálya, fel is cuppantom, rá a töltőre és már veszi is az utat. Szép sima az aszfalt, csak néha olyan puklikat raknak be keresztbe, hogy belenyikkan a lengéscsillapítója, pedig lépésben megy át rajta. Szegény autó erőtlen, szinte a végét járja. Szerintem a fék is szar rajta, mert olyan óvatosan nyomja neki. A kormány nem szervó és akkora holtjátéka van, öröm nézni. Elérjük a hegyeket, ott tényleg vagy pörgeti a motort, mint az állat, akkor megy valamennyire vagy nyögdécselve poroszkál fel az emelkedőn. Megállunk egy helyen, sofőr meg pár spanja kifelé, nosza én is, veszek mangós italt. Visszaülök, a többi utas is vesz valami apróságot, aztán várunk. Vagy negyed órát. Akkor már az egyik csávó kiszáll, aztán kiabál velük egy sort. Arra felkerekednek. Lassú, rázós, hosszú út. Távolban már látszanak a hegytetőn Darjeeling épületei, de tévedek. Ez Kurseong. Messziről jól néz ki, azonban keresztülmenve a falun, igen lehangoló a látvány. Nem ma éli legjobb napjait. Nem is tudom melyik szállodában szállnék meg. Mert olyan nincs. Hála az égnek megyünk tovább. Sajnos csak videó készül, mert olyan pára van. Otthon majd csinálok egy rövidített változatot. A kiscsávó mellettem rendre elalszik, a vállamon bóbiskol. Egy-egy kanyar billenti csak helyre. Olyan mintha drogos lenne, ami nem kizárt, valahol mintha láttam volna mákültetvényt. Nepál is a nagy gyártók közé tartozik, nem kell Afganisztánba menni érte. Már 2004-ben volt olyan hivatalos, megvehető térkép, amin fel voltak tüntetve az ilyen helyek. Kerüld! Az a maoisták területe. Amikor gyalogtúrán voltunk Kathmandutól pár kilométerre a dombok közt és egy katonai ellenőrző ponton mentünk keresztül, a katonák fényképet csináltak rólunk. Nem szórakozásból. Ha elvesznénk, merre láttak bennünket utoljára. Szóval az út olyan kanyargós, hogy a kiscsávó nem tud aludni. Elhagyunk egy másik, távolról jól kinéző, de ugyanúgy lepukkant települést, amikor meglátom, 20 km Darjeeling.

Pont sötét lesz mire odaérünk. Páran még a városka elején kiszállnak, elcsomagolom a kamerát, készülök én is. Valahol a központban megállunk, végállomás. Egy fehér pár utazott még velünk, őket kérdem merre. Nekik van foglalásuk, de fogalmuk sincs, merre van a szálloda. Keresnek egy taxit, én meg egy szállást. Igazából rengeteg szálloda van, de a központban minden foglalt. Az első öt után feladom. Elkezdek hegyet mászni és piszkosul izzadni. Elmegyek egy helyi pláza mellett, iszonyat tömeg. Egy sötét utcára befordulok, ez legalább vízszintes egy darabig. Itt végre az egyik helyen azt mondják van szoba. OK. Megnézem, de 1000 rupi, ami kb. 4500 forint, olyan sok ezért a lepra helyért, azon nyomban kifordulok a helységből, meg a szállodából. Még bemegyek egy pár helyre, már nem is számolom, megmászok 100 lépcsőt, mert a recepció mindegyikben az emeleten van. Végre találok egy helyet, hulla fáradt és csurom víz vagyok. 800 rupi plusz 10 % service charge. Azt az államnak fizetik. Ez ugyanúgy lepra, pedig nem vagyok igényes, de akkor is lepra. Már nem keresek tovább, feladom.

Egy éjszakára, max kettőre, megteszi. A fotó nem adja vissza a lyukakat a padlószőnyeg alatt, meg a szomszéd falra néző ablakot. 30 cm a távolság. Bent hagyom a cuccaim, lezárom, majd bejelentkezem. Utána átöltözöm, mert a polómból csavarni lehet a vizet. Megyek kajálni. Azt kell, hogy mondjam, ez kb. hasonló mutatvány, mint a szállodakeresés. Nem megyek be minden helyre, de ránézésre a bolt sok mindent elárul. Megyek fel egy utcán, a tömegben, itt mindenki shoppingol, cígölik a gyerekeket magukkal. Ma volt Holi Day, de itt nem nagyon látszik, nem kenték össze egymást. A tömeghez mérten csak pár emberen látszanak nyomok. Itt a gépem, de nem sok képet csinálok, igazából nincs miről. Nem értem mit keres itt ez a rengeteg ember, nem vallási centrum, a szállodákon kívül, itt igazából nincs semmi. Végül visszafordulok és beülök egy indiai étterembe. Az túlzás, hogy étterem, mert 10 pici asztalnál több nem nagyon fér el. Találok üres helyet, van még pár, de 10 perc múlva fullon van. Ha jól látom a tulaj tibeti, az étlapon is van thukpa, tésztaleves. Kérek is, meg egy adag zöldséges rízst. Amikor kihozza a levest, akkor jövök rá, hogy hülyeséget csináltam, mert akkora adag, nem biztos, meg tudom enni mindet. Közben letelepszik mellém egy indiai család, középkorúak, meg egy gyerek. Rendelnek, de csomó minden elfogyott, köztük a zöldséges rízs is, amit épp akkor hozott ki a kiscsávó. Mondom a pasinak, amikor elmegy a tulaj, hogy nekik adom, mert túlrendeltem magam. Nem akarja elhinni, utána meg azt mondja, hogy kifizetik. Hagyjon már. Én is kaptam ingyen szendvicset a reptéren. 80 ropiba nem halok bele. Mondja is a feleség, hogy nem szívesen várnak sokat az ételre, de biztos, hogy nem kell nekem? Nagy nehezen elhiszik, kérnek 3 tányért, én meg szólok a pincér gyereknek, hogy ezt én fizetem, nehogy felszámolják nekik mégegyszer. Amikor kimegyek fizetni, egy indiai éppen veszekszik a tibeti szakácsnővel. A ruhaviseletéből tudom, hogy hova való. Utána a pincér gyerekkel feleselnek, amíg fizetek. Korábban láttam egy nagyon menő cukrászdát, ami tele volt emberekkel. Megcélzom. A két süti amit kértem, borzalmasan rossz, drága is, többet nem is veszek ilyen helyen. Legalább össze tudom hasonlítani ezt a területet azzal, ahol eddig jártam. Nos, ez mélyen színvonal alatti. Minden tekintetben. Megyek is fürdeni, meg aludni. Felcaplatok a szállodához, találok egy lépcsőt, amivel lerövidíthetem az utat, de majdnem megszívom, mert lakóházak alsó szintjén vezet keresztül és tele van vasrácsos ajtóval. Nem az a nyilvános hely. A fürdőben szembesülök a szörnyű valósággal, fürdés nem lesz, legalábbis nem fogok a falból kilógó csap alatt a padlón henteregve, de vödörből sem. Ugyanis a falból nem jön ki semmilyen zuhanyfej, ahogy ez normális helyen lenni szokott. Tényleg lepra hely, de az volt szerintem jó 40 évvel ezelőtt is, amikor épülhetett a hippikorszak csúcsán. Az fain lehetett. Kár, hogy kihagytam. Na mindegy, inkább írok, aztán előveszem a hálózsákomat meg a  takarómat, mert itt minden koszos. Aludnék, ha nem hallanám a szomszédból a tévét, majd kábé éjjel kettőkor, nagy csattogással induló valamelyik népes családot. Ugyanezt 5-kor, dudálással megtetézve. Valamelyik idióta nő dörömböl az ajtón, nem tudom az enyémen, vagy másén, valakit szólongat, többször is, de akkor már elküldöm nagyon messzire, ahogy rég volt szoktam, csak angolul. Ezt megspékelve tetves galambok turbékolnak az ablakomban, rugdosom kicsit az ágyat, meg a függünyt is csapkodom, nem nagy eredménnyel. Ennél ótvarosabb helyen még aludtam, legalábbis nem emlékszem. 7-kor felöltözöm, írok kicsit, majd kilépek az utcára. Keresek valami falatozót. Ilyen nehéz helyzetben még nem voltam. Kaja nincs. Az útszélit most kihagynám, nem kívánok összeszedni semmit és emiatt itt időzni sem. Meglátok egy helyes szöszit, szép, nagyon zöld széldzsekiben, megkérdem tud-e valami kajáldát a közelben. Helyit vagy európait. A helyit biztos nem. Elmagyarázza, nagyjából értem is az amerikait, jobban mint az igazi angolt. Kis keresgélés után megtalálom. Tom és Jerry, 5 asztalkás hely. Nagyon barátságos, a pancake is egész jó volt. Visszamegyek a szállodába, mert meg akarom csináltatni a Sikkim-be szóló engedélyt, kell hozzá fotó is, az meg a laptoptáskám zsebében van. Nem jó hegyen lakni, rengeteg lépcső van, vagy emelkedő. Elhozom amit kell, és megyek vissza a helyre ahol az irodának lennie kell. Sehol nem találom. Bejárom a környéket és közben csinálok egy nagyon guszta képet, Miért ne egyél húst Indiában, idióta címmel.

A többit inkább nem osztom meg. Sok volt a légy. Ami vicces, mert máshol meg éppen hogy hiányoltam is őket. Ahol előtte eddig jártam, ott mindig sok volt.

Na mindegy, a lényeg, nem találom azt az irodát, ahol az engedélyt el tudják intézni vagy legalábbis azt mondják, hogy bocs nem. Úgy meg elég necces nekivágni, hogy a határon leszállítanak, aztán fordulhatsz vissza. Leülök és szakítok a hagyománnyal, arcokat kezdek fotózni. Annyian csináltak már velem szelfit, hogy valahogy helyre kell billenteni ezt az egyensúlyt. Ráadásul nem tudok nemet mondani. Főleg, amikor gyerekkel együtt állnak oda. Most mondjam azt, hogy nem vagyok bazári majom, amikor egymást is úgy fotózzák. 12 éve még digitális fényképezőgépet se nagyon láttak és ez nem vicc, saját tapasztalat. Most bepótolják ezt a lemaradást. Leülök egy padra, először totálba fényképezek, de azt észreveszik. Olyankor mindig máshogy néznek. Ez automatikus. Így működünk. Kinyitom az LCD nézőkéjét és talaj közelbe viszem a kamerát. Emelkedőn jönnek felfelé, így pont jó a rálátás az arcokra.

Vicces, hogy a gyerekek mennyire tudják, amikor figyelik őket, az egyik pont belenéz a kamerába.

Abbahagyom, mert unalmas ugyanabból a szögből képeket csinálni. Elindulok lefelé. A taxi állomásnál összefutok a szöszivel, kérdi, milyen volt a kaja. Mondom, finom és kérdem, hova megy. Sikkimbe. Nézek rá nagy szemekkel, meg a hátára. Egy sima, egyszerű hátizsák van rajta. Ennyi cuccal? Mondom, én is mennék, de elvileg az e-visa nem jó oda. Neki is olyan van és ő nem hallott róla és már jegye is van share taxira. Mikor indul? Úgy emlékszik, egykor. Pont dél van. Ki kellett volna jelentkeznem a leprafészekből. Kérdem az jegyárust, mikor indulnak. Egykor. Fölmászok a lepratelepre és kijelentkeznék, de mivel elmúlt dél, már azon alkudozunk, mennyi lelépési díjat fizessek. Alku megköttet, szerintem ilyen gyorsan még nem csomagoltam be a cuccaimat úgy, hogy átöltöztem játszónadrágba is. Fizetném a putri díját, erre más összeget mond és írt a számlára is, mint amit megbeszéltünk. Magyaráz a szervízdíjról valamit, én meg arról, hogy ne viccelődjünk már egymással. Végül kifizetem amit eredetileg megbeszéltünk, és jószerencsét kívánok neki a szoba kiadásáshoz, de magam se hiszem el amit mondok. A két zsákkal mókásan lépdelek lefelé a bazi meredek lépcsőkön, mert az elöl lévőtől nem nagyon látom hova lépek. 20 perc alatt megjártam az utat, csomagolással, alkuval, oda-vissza, mégis a lány is, a taxi is eltűnt. Mekkora lúzer vagyok, hát nem vettem meg a jegyet, ezek meg akkor indulnak amikor megtelik. Jól nézek ki, már kijelentkeztem, extra költséggel, de semmi kedvem másik koszfészket keresni. Inkább megkérdem a jegyárus fazont, aki a bódéjában heverészik félig elnyúlva, megy-e taxi Gangtokba. Ma már nem. Király. Tud másik helyet, ahonnan indulnak még? Persze. Menjek le a másik taxi állomásra. De jó, hogy ennyi maszek van. Újabb lépcsőzés lefelé, kezdek izzadni megint, jól süt a nap. Megtalálom a standot, jó nagy tumultus, egymás hegyén-hátán állnak a különböző taxik, nem tudom hogy mennek ki innen. Kérdem az egyik csókát, Gangtok? Menjek lejjebb, ott vegyek jegyet és jöjjek vissza. Ez már csak 100 méterre van, megveszem a jegyet, a 9. helyre szól. Egy rubrika még üres. Akkor nem kell sokat várni. 200 ropi 4 órás útra. A jegyet lobogtatva megyek vissza, rajta van a kocsi száma, mutatják is hogy merre. A parkolóban annyi autó van, mint egy jólmenő használt autókereskedésben. Ha valaki belülről indul, az egész sornak ki kell tolatnia. El se férek a két zsákkal, úgy kell átpréselnem magam. Végre meg van az autó, egyezik minden, a csomagfelrakás most rám marad. A kicsit be a kocsiba, hátulról, mert ott fogok ülni és utána feltuszkolom a nagyot, majd eligazgatom a tetőn, már amennyire felérem. Mindegy középen van. Csináltam neki helyet. Becsomagolom magam hátulra, a térdemmel pont kitámasztom magam az előttem lévő üléssel. Remélem, nem kell majd egyben kiemelni. Megjön az utolsó utas is. Indulhatunk. Ha nem lennénk beszorulva. Kell 20 perc, mire minden autó a helyére kerül és elindulhatunk a tömegben. A sofőr elemében érzi magát, az autó sem vérszegény, bár ahogy a lejtőn lefelé kb. 5000-es fordulatszámmal motorfékezi az autót, nem fog sokáig tartani. Rossz hallgatni, ahogy felpörög, csak ne kelljen a féket nyomnia. Mondjuk, ha nem rohanna annyira, talán kevesebbet kéne fékeznie, főleg mert ez sem autópálya. A kamerámat csak az oldalsó ablakra tudom felcuppantani és 90 fokkal elfordítva. Legalább azt veszi amit én látok, később fel is teszem szemmagasságba. Azért néha tesztelem, hogy tapad-e rendesen. Nem örülnék, ha csak úgy elszállna a szakadékba vagy egy másik autó kerekei alá.

Az út egyik hegyről a másikra visz, fel-alá. Rendesen dülöngélünk a kanyarokban. Ebédelni most nem fogok, még ha megállunk, akkor sem. Egy helyen nagyon lelassul a sor, ékes kaput, és díszes épületeket látok, Sikkim felirattal. Gyorsan elpakolom a kamerát, előszedem az útlevelet, meg a másolatot és fényképeket. Jön egy fazon, semmi egyenruha, benéz, amikor meglát, kiint a kocsiból, hogy menjek be megcsináltatni az engedélyt. A kocsival félreállunk, én meg viszem a kis cókmókomat az irodába. Nem tudom minek írják az indiai kormány honlapján, hogy e-vízummal nem negednek be. Némi várakozás után, összesen negyed óra alatt megcsinálják a papírokat. Az egyik ügyntéző kis ollóval vágja ki a fényképemet, mert négy volt egy fecnin. Még kezembe nyom egy kis kihajtogatós ismertetőt. Nagyon jópofa. Megyek vissza a dzsiphez, újra bepréselem magam, kamera fel, indulhatunk. Nyomul a sofőr, ahogy eddig, fékezésnél bólogatunk, kanyarokban dülöngélünk. A lényeg, egyben megérkezünk Gangtokba. Többszintes taxiállomás, itt kirak bennünket a sötét alagsorban, ahová a távolsági taxik érkeznek.

Gangtok

Nem kérek helyi taxit, túl makacs vagyok, meg hova. Még sosem voltam itt, gőzöm sincs hova vigyen. Elindulok gyalog. Meglátok egy lépcsősort, itt csak felfelé lehet menni, arra van a központ. Elsőre sikerült találni egy 45 fokos emelkedőt, miután legyűrtem a lépcsőket. Legalább felérek a főútra, ahol már vannak szállodák. A szálloda itt erős túlzás, csak gyűjtőfogalomként használom. Vagy tízet megkérdezek, de sehol semmi. Leveszem a polárom, mert már nagyon melegem van a cipekedéstől, pólóm csurom vizes alatta. Nyomulok felfelé a járdán, mert itt ilyen is van, sőt korlát is, amikor a túloldalról átszól egy csávó, hogy menjek be hozzájuk. Szép puccos hely, árügyileg nem túl bíztató. Kérdem is átkiabálva, mennyi. Jöjjek be. Átbillenek a korláton, megvárok pár kocsit, akik dudálnak, nehogy eléjük lépjek. Átkocogok és lecuccolok. Addig előkerít nekem egy apró termetű recepciós lányt, aki oszt szoroz keményen és kiböki 1600. Tax és miegyéb. Minden benne. Oké. Hadd nézzem azt a szobát. Alig sikerül kinyitni az ajtót, de végre feltárul egy tiszta szoba. Rendesen megvetett ággyal, melegzuhanyzós fürdővel. Elintézzük a papírformát, adok egy ezrest depositnak, aztán gyorsan átöltözöm. Keresek innivalót, meg kaját. Ahogy feljebb megyek, egyre több szálloda, de egyre több az ember is. Tök jó, hogy Húsvétkor az indiai tömeg is felkerekedik és megy a hűvösebb helyre hesszelni. Talán kaptam volna olcsóbban, feljebb, de addig nem bírtam volna ki. Igaza volt a csajszinak, egy nyamvadt zsákkal könnyebb utazni és helyet találni. Én meg laptop, kamera és fényképezőgép nélkül el sem indulok. A neheze hátra van, normális kajáldát találni. A helyi sittes szóba se jöhet. Amíg van normális, azon nem sporólok. Lépcsőzök egy sort, itt a 45 fok a nyerő és belecsöppenek egy igazi gagyi vásár kellős közepébe. Mint Bhubaneswar-ban a tengerparton. Itt is lépcsőzök, mert étteremnek se híre, se hamva. Felérek végre egy vízszintes placcra, de ami itt van, az se nyeri meg a tetszésem. Vásárlóutca. Na, itt minden épület szálloda, mindegyik aljában egy pici étterem kb. 5 asztallal, plusz a sarokban egy utazási ügynökség. Finnyás vagyok. A boltok elfogynak, a szállodák nem, de az utca egyre sötétebb és meredekebb lesz, így visszafordulok. Visszaérek a fordulóponthoz. Újabb sétálóutca, autók kizárva, itt aztán van tömeg.

Jó időt választottam az utazáshoz. Vannak éttermek is, de annyian várnak kajára, hogy semmi kedvem köztük sorban állni és küzdeni minden egyes rendelésért. Végre a sétálóutca elején, ugye attól függ, hogy honnan nézzük, látok egy szimpi éttermet az egyik épület első szintjén. Ha jól látom viszonylga kevesen vannak. Nosza fel is megyek, találok a sarokban egy asztalt két székkel, azonnal elfoglalom. Természetesen csinálok egy képet is.

 Rendelek valami rizses cuccot, az nem zavarja a beleimet. A rendelés kicsit tovább tart, mert nem érti a srác, mit mondok. Ilyen az amikor két, nyelvet nem beszélő kommunikál. Akkor jön a főnök, most már világos minden, csak zümmög, miért nem rendelek még valamit a rízs mellé. Jó, hozzon egy vajas naant. Lassan tele lesz az étterem, még azt az árva széket is elkérik tőlem. Megjön a rizsem is, semmi izgalmas, friss helyi zöldségekkel van öszekeverve. Nem főzve, párolva, csak simán keverve. Egyszerű, mint a szög, de nagy bajom nem lesz tőle. Azt kell, hogy mondjam, ahol eddig ettem, még ott is, ahol motorral megálltunk, sokkal szimpatikusabbak voltak, mint bármelyik itteni. Lemegy a rizs, meg a naan is, majd megpróbálom a 3 decis kólás üvegből kiszívószálazni a maradék gyomorerősítőt. Nehezen megy, mert a szál rövidebb, mint az üveg. Fizetek, ami enyhén szólva is döcögősen megy. Addig emésztek. Eközben valaki az ajtóból már csak arra vár, mikor állok fel végre. Ez is megtörténik és ahogy megyek ki, kisebb tömeg állja az utamat. Ja, ezért voltak az ülőkék az előtérben. Még a földszinten is várnak. Nagyon szerencsés vagyok, pont akkor jöttem, amikor kell vagy az indiaiak este 8-ra programozták a vacsorát. Mindegyik. Lesétálok a szállodámhoz, veszek közben vizet, üdítőt, majd keresem a recepcióst az internet miatt. Előkerül és mondja nincs kód, mert a boss nincs itt. Csúnyán nézek rá, ez hat. Felhívja a főnököt, de negyedóra alatt sem képes beállítani a telómon a wifit. Mert ez nem úgy van, hogy kapok egy kódot. Itt fix IP cím van, stb. stb. Hát nem repdesek az örömtől, mert jó ideje, két napja nem tudtam netezni. Ez van. Akkor írom az esszémet. Hoztam olvasnivalót, de az írás leköti minden szabadidőmet. Így is mindig késésben vagyok. Fél egykor azért elteszem magam holnapra.

Reggel korán kelek, lövök pár képet a szállodáról, meg a párába burklózó tájról és elindulok reggelit keresni. Mivel a város aljában vagyok, csak felfelé megyek. Mindig. Közben a kihajtós papíron megnéztem egy kolostort, nincs messze, elsétálok odáig. Normális reggelizős helyet nem találok, ahol tegnap ettem, az meg zárva, pedig volt az étlapon reggeli. Megyek tovább, veszek mangós lötyit, mert amit tegnap vettem, azt a szobában hagytam. Elég sokat sétálok, közben elérek egy iskolához. Itt a gyerekek szombaton is járnak suliba. Két, kis kék egyenruhás előttem sétál.

Nem kérdeztem, minek a kapa, biztos van olyan órájuk is. Egy rendőrnőt faggatok, miközben kódokat ír a tenyerére, hogy merre menjek a kolostorhoz. Nem túl készséges, de mutogatni azt tud.  Pont visszafelé, lépcsőn fel. Innen klassz a kilátás, jó sokat jöttem idáig. Egy kép.

Elindulok felfelé. Hosszú és fárasztó. Látok valamilyen buddhista jellegű kaput, olyasmi, mint a székelykapu. Már kezdek örülni, de amikor megkérdezek két pasit, lehűtenek, ez nem az a hely. Még másfél kilométer. Az nem nagy ügy. Igen, de végig emelkedő. Inkább béreljek taxit. Kibírom. Csak jól elfáradok és megizzadok. Végre az Enchey kolostor bejáratánál vagyok. Felsétálok az épületgyütteshez, közben ahol lehet, imamalmokat pörgetek és mantrázok.

Az egyik épületnél két idősebb szerzetes üldögél, kérdem őket, kell-e belépőt fizetni. Azt nem, de lehet adományozni. Ok. Azt szeretnék. Adok 50 ropit, papír készül róla. Nem úgy van az, hogy csak dobáljuk a perselybe számolatlanul. Kint találok egy padot, két épület között, letelepszem. Az egyikben már folyik a szertartás, a másikban éppen akkor kezdődik. Sztereóban hallgatom, de valahogy ez sem érint meg. Nekem üres. Kicsit mélázok még, majd elindulok lefelé, közben csinálok egy képet, néhány imamalom pörgetés között.

Lefelé lényegesen gyorsabban haladok, ezért nem taxizom, meg amúgy is közbe esik egy virágos kert. Legalábbis a térkép szerint. Kis lépcsőzés, most már lefelé és megtalálom a botanikus kertet. Ami igazábol egy kis trópusi melegház, rengeteg orchideával és néhány nekem európainak tűnő virággal. Nem vagyok egyedül, bár néhány képen úgy tűnhet, de fullon volt emberekkel. Persze itt is szelfiznek velem.

Sajnos nincs makró lencsém a közeli képekhez, úgyhogy ezek nem a legjobb és legszebb képek, de visszaadják a hangulatot.

Ideje indulnom, mert egyre éhesebb vagyok és a központ messze van, még ha lefelé kell menni akkor is. Odaérek az étteremhez, de délben zárva. Akkor minek volt feltüntetve az étlapon a reggeli, ha még ebéd sincs. Ahogy elnézem és a reggeli forgalom is ezt mutatja, egy éjszakát itt időznek, aztán kora reggel elhúznak reggeli nélkül. Aki meg akar, az egyen a helyi csehókban. Megyek tovább, amikor találok egy lépcsőlejáratnál egy nyitva lévő éttermet. Egész kultúrált belülről, a konyha nincs elszeparálva, ha akarod, nézheted is. Rendelek egy sajtos masala dosát, ez joghurtos palacsintatésztából készül és megtöltik zöldséges főtt krumplival, fűszerekkel, sajttal, meg adnak hozzá méregerős szószokat. Azt kihagyom. Egész tűrhetően néz ki, amikor kihozzák. A sajt olyan benne, mint a krémsajt, lehet az is. Éppen befejezem, amikor elmegy az áram. A külső aggregátort bekapcsolja valaki. Ez egyébként természetes jelenség itt. Este is volt, amikor a sétáló utca fele elsötétült. Kifizetem a pultnál és elindulok vissza a szállodába. Ott alszom egyet, majd lemegyek a recepcióra, hogy legyen netem végre. Elviszik a laptopomat, hogy a szakember beállítsa. Negyedóra múlva visszajön, hogy nem látja a gépem a hálózatot. Valóban. A telóm látja, ez meg nem. Fura itt a wifi az biztos, mert eddig nem volt ilyen problémám. Mindegy, a telón beállítja, az működik. Majd megosztom kábelen a netet, ne kelljen már a telón pötyögni. Megyek, fel is töltöm az anyagot, amit eddig írtam. Mások okulásásra. Miért ne vagy éppen miért igen. Egy órát netezek, aztán bemegyek a központba vacsorázni. Inkább leintek egy taxit 10 ropiért, mint gyalogoljak felfelé másfél kilométert. Azért a lépcsőzést nem tudom kihagyni.

Megint időben ülök be a kedvenc éttermembe, 10 perc múlva már kint áll a sor vége az utcán. Most okrát rendelek, más néven ladyfingers, chapatival. Kicsit öreg már, szálkás, mint a túlérett zöldbab. De azért elfogy. Kifizetem a kaját, aztán átnyomulok a bejáratnál a tömegen. Lefelé sokkal könnyebb, hamar leérek a szállodához. Éjjel egyig írok, meg csetelek. Másnapra a Rumtek kolostort tervezem meglátogatni.

Valami dög éjjel kettőtől négyig ugatott. Itt van valahol a szállodában, nem utcai kutya. Ez olyan, akit ott hagytak, aztán ugat, mert egyedül van. Kelek, amikor kelek, fogok egy taxit a fenti taxiállomáshoz. Mire odaérek a share taxik már elmentek. 500-at meg nem fizetek csak odaútra. Elindulok lefelé gyalog, lent is van egy nagy taxi állomás. Közben nézem, milyen utat tettem meg felfelé a zsákokkal. Nem csoda, ha a mostani szállodáig már kifulladtam. A lenti taxiállomásnál sem mondanak semmi jót. Mindegy, amíg lefelé lehet csak menni, addig megyek gyalog. Ez a kis séta pont arra jó, hogy lássam, vannak taxi megállók. 3-400 méterenként van egy tábla az út szélén, ahol emberek megállnak, leintik a taxit, megkérdik merre megy, aztán mennek vele. Az egyik ilyen helyen leállítok én is egyet, mondom Rumtek. Csak a kereszteződésig. Oké. Mennyi? 30 ropi. Mégse 500. Levisz a kereszteződésig, ott átszaladok az út túloldalára. Onnan 50 ropiért visznek fel. Lassan megtelik a kis retek, direkt előre ültem a kamerázás miatt. Elindulunk és minden egyes gödörnél az az érzésem, szétesik szegény pára. Se lengéscsillapító, se felfüggesztés. Megérkezünk végre a kolostorhoz, ahol katonák állnak a bejáratnál és minden külföldinek be kell mutatnia az útlevelét. Azért ez a készültség, mert néhány harcos szerzetes megpróbált érvényt szerezni akaratának, miszerint az ő Karmapájukat kell Rumtek székébe ültetni. Ugyanis kettő van. Az egyik, akit a Dalai Láma is elismert és ugyanúgy Dharamsalában van, amióta elszökött Kínából. A másik reinkarnációt egy svéd származású buddhista szerzetes hordozza körbe a világban. Szóval emiatt a valódi trón üres. Szép helyen van, persze itt is felfelé kell gyalogolni. Nézem a sok idióta, indiai turistát, hiába van kiírva, hogyan forgassák a malmokat, rendre ellenkező irányba forgatják. Nincs is sok szellemisége a helynek. Turistaövezet.

Szépen körbefotózom a belső szentélyt, amikor rámszólnak, hogy tilos. Pont a nagy buddha szobrot akartam lefotózni. Közben az egyik kis duci indiai gyerkőc kérdezi, hogy hívnak. Mi a francnak érdekli, öt perc múlva úgyis elfelejti. Ahogy megyek kifelé, nagyon megtetszik a bejárati kapu.

Leguggolok fotózni és azzal a lendülettel megborulok, mint a tengerimalac. Elfelejtettem a zsákot a hátamon, ami súly benne volt, az okozta. Gyorsan visszabillenek törökülésbe, mintha semmi sem történt volna, de aki látott, szerintem szétröhögte magát.

Átmegyek a másik épületbe, miközben a gyerekek a tetőtéri helységben a vallási ceremóniához használt dudákkal gyakorolnak. Itt már tényleg nem lehet fotózni, mindenhova ki van írva. A tetőtéri szentélyben, egy kis sztupában vannak a 16. Karmapa hamvai. Egy pillanatra megérint valami, de tovaszáll, ahogy a sok idegen mászkál körbe-körbe. Egy tibeti férfi mantrázik halkan, szinte énekelve a sarokban, kezei imatartásban. Kint csinálok még pár képet, aztán elindulok visszafelé.

Amikor leérek, látom a koreai nénit egy taxiban elsuhanni, vele jöttem idefelé. Megállítja nekem. Egyedül ül benne és mondja nekem, hogy 400-ért elvisz bennünket Gangtok centrumába. Mondom az sok, vigyen csak a kereszteződésig, onnan majd fogunk egy másikat. Az úgy csak 50. A taxis nem vergődik, jó neki úgy is. Közben felszed még pár utast, ezért sem tetszett az ajánlata, mert elkéri a 400-at, meg betuszkol mellénk még másokat. Kiszállunk a kereszteződésnél, egy percen belül már benn is ülünk a másikban, egy ötvenesért. 1000 helyett, oda-vissza, amit reggel mondtak, megvolt kb. 200-ból. A centrumban elbúcsúzok a nénitől, aki Kiotóból jött idáig. Megyek ebédelni a szokásos helyre, most valamiért nyitva volt. Utána körbenézek, bemegyek pár üzletbe. Látok egy szuper 80 literes hátizsákot, amúgy noname. Kérdem mennyi, de el is szállt az ihletem. 40 ezer forintért Európában bárhol kapok ilyet, garival, házhoz szállítva, ugyanabban a minőségben. Ahogy nézem a 12 éves, kicsi, szakadt, viseltes zsákomat, annak idején nagyon jó vétel volt Lhasszában. Vastag, dupla anyag, a cippzárja mostanában ment tönkre, cserére érett az egész, de melóba még jó lesz. Viszont hozzá hasonló minőséget sehol nem látok és nem az ára miatt. Egyszerűen nem gyártanak, mert az idióták ezeket a dolgokat is úgy cserélgetik, mint más a telefonját. Akkor meg minek. Nem éri meg, nincs rajta haszon. A látott zsákoknak is ugyanaz az anyaga, csak egy rétegben. Egy karcolás és volt egy zsákod. Mindegy, marad ez, meg a másik, az is szakadt már pár helyen. Azt meg Kathmanduban vettem, szintén 12 éve, kb. 3500 forintért. Legalább nem sajnálom, amikor a terepjárók csomagtartóján, porban, mocsokban utazik. Közben benézek egy utazás szervezőhöz és megkérdezem, hogy lehet eljutni Észak-Sikkimbe. Csak kicsit ittas, amit nem láttam, amikor beléptem az odúba. Ahhoz képest, hogy akadozik a beszéde, fejből vágja, mi hány kilométerre és milyen magasan van, de a végén olyan durva árat mond, hogy inkább elfelejtem. Igazából egyedül is el lehetne jutni ezekre a helyekre, csak a szállással lehetnek gondok. Mivel pici települések, ki tudja mennyi üres szállás van, amikor odaérek. A Lonely Planet meg egy rakás szar. Szerintem a szerzők nagy része életében nem járt ezeken a helyeken. Olyan rosszak a leírások, a térképek, a távolságok, hogy rossz üzlet volt megvenni. De valami kellett, hogy legalább az irány meglegyen. De az, hogy egy német szerző utazási könyvében szó szerint ugyanez van leírva, csak németül, az egyenesen pofátlanság. Nagyon valószínű, hogy ez is a Lonely Planet kiadása, csak azoknak az balfékeknek, akik nem beszélnek angolul és benyalják, hogy ez egy német szerző műve. Megyek is vissza a szállodába, pihenni meg netezni. Holnap elhúzok, de még nem tudom merre. Ahogy megyek lefelé, a szemben lévő falon látok egy táblát, a kukázást 5000 rúpia bírsággal és féléves elzárással büntetik. Nem is láttam senkit szemétben turkálni. A szállodában, ahogy megyek felfelé a lépcsőn, majdnem szívbajt kapok, akkora rovar kuksol az egyik sarokban. Elősször azt hiszem sáska, az nő meg ilyen nagyra, de ez egy szöcske. Bakker mekkorát ugorhat ez? Nem próbálom ki, inkább csak lefotózom. Ilyenkor sajnálom, hogy nincs makró objektívem.

 Az előcsarnokban, bevackolom magam egy baromi kényelmes, kicsit avítt, angol stílusú kanapéra. Írok, netezek.

Este felmegyek kajálni, itt mindig szerencsém van. Nem kell várnom soha, mindig van helyem. Pénzt is kell kivennem az automatából, kifizetni a szállást, meg az elkövetkezendő napokra. Az ötödikben sikerül is a művelet, miközben reklámokkal bombázzák a delikvenst. Érdekes, hogy először beolvassa a kártyát, majd miután kiveszem, tudom csak a PIN kódot beírni. Amúgy ez se sikerül elsőre, mert nem mutatja mikor kell kivenni. Amikor újra megjelenik, hogy tegyem be a kártyát, miközben az még benne van, kicsit megzavarodom. Harmadszorra csak sikerül, de akkor meg nem ad annyit, amennyit akarok. Kezdhetem előlről. Úgy 10 perc alatt sikerül is kivennem 10ezer ropit, bár cetlit nem ad róla, annak ellenére, hogy a földön szanaszét hevernek. Mindegy, lemegyek a szállodához és kitalálom, hogy Pellingbe utazok, ott van állítólag egy szép kolostor, meg gyönyörű kilátás a Kacsendzöngára. Ez a negyedik legmagasabb hegy a világon, 8500 valahány méter. Alig értem vissza, a párás levegő elkezd kicsapódni, hatalmas vihar kíséretében. Megkeresem a recepcióst, ne reggel 6-kor zargassam. Kifizetem a nagyon drága szállást, majd írok, meg összepakolok holnapra. Ha jegyet akarok venni egy share taxira, korán kell felkelnem és ott lennem.

A tetves dög miatt, hiába feküdtem le időben, nem tudok aludni. Már azon gondolkozom, megkeresem, és megrugdosom az ajtót, hogy még hangosabban ugasson, hátha felébreszti a gazdáját, vagy a szomszédokat. 4-kor abbahagyja. Alszom még másfél órát, aztán elpakolom a maradék cuccomat. Felmálházom magam, majd lemegyek, de az ajtó zárva. Kiakasztom a fogantyús zárakat, de akkor meg a külső nagy kapun nem tudok kimenni, mert az is zárva van. Nem mászok át a kerítésen, mert még azt hiszik meg akarok lógni. Járok egy-két kört az épület körül, hátha észre vesz valaki és tényleg előkerül egy fiatal srác és végre kienged. Fogok egy taxit, miközben elkezd esni az eső. Egyre jobban. A fiatal csávó nagy nehezen megérti, nem vele akarok utazni Pellingbe, csak vigyen a taxi állomásra. Néha azt hiszem a városi és a távolsági taxi annyira külön világ, hogy nem is tudnak egymás létezésésről. Pedig ott lebzselnek egyymás mellett.

Hála az égnek van még három üres hely, az enyém a nyolcas. 7-kor indul. Állítólag még nincs itt. Közben szakad az eső, egymás közt beszélik, hogy milyen csúszós az út. Azért 7 előtt megkérdezem, ugyan már, merre van az autó, amikor egy sofőr megmutatja. Jó hátul beékelve, vagy 10 másik kocsi közé. Egy öreg Mahindra. Ja, a sofőr nem volt még itt, amikor kérdeztem. Mindegy, mert közben előkerül. Feldobom a zsákom a csomagtartóra, majd utánamászok a tetőre, amit rossz szemmel néz a tulaj. Pont nem érdekel, mert be akarom csomagolni, hogy ne ázzon meg. Amikor végzek, lemászok és beülök az első ülésre. Kamerázni akarok. Megjelenik a többi utas is. Az egyik fiatalabbik el kezd vergődni, hogy miért ültem előre, mert az ülések meg vannak számozva, mutatja is az ajtón. Mondom, adok neki pénzt, csak hadd kamerázzak. A csávó megfeszül, nem kell a pénzem, csak húzzak el onnan. Jó, megértettem. A másik család látja a beszélgetésünket és amikor be akarok ülni a leghátsó sorba, amit ugye a második sorból tudok csak elérni, ök is elkezdenek vergődni. De nagyon. Az asszonyság beugrik előttem, a férje is követné, lehajtják az ülést, hogy még véletleenül se tudjak beülni hátulra. A kis köcsög végig nézi mindezt. Nálam elszakad a cérna és angolul nagyon durván elküldöm az öreget melegebb éghajlatra. Egy kis lökdösődést követően a kis köcsögnek mondom, amikor fel van háborodva a viselkedésemen, hogy mégis hogyan üljek be, ha ez az idióta megakadályozza. Na végre, a barom is felfogja, mintha először ülne ilyen szarba és szól a vén majomnak. A többiek, sofőr is, haláli nyugalommal nézték végig ezt a kis közjátékot. Persze lehetett volna annyi eszem, megvárom, hogy a vén majom befészkelje magát és utána a sofőr kiszállítsa. A kis köcsög még beszól, hogy miért beszéltem így, én meg mondtam, soha nem volt probléma, amikor megkértem valakit, hogy cseréljünk. Persze ez ebben a formában így nem igaz, de elegem van abból, hogy felhőnek néznek. Negyedórás kínlódás után, amikor az összes kocsi kiállt előlünk, végre elindulunk. Az eső még esik. A sofőr legalább óvatosan vezet, sorban előznek meg más taxik. Amit egyáltalán nem bánok. Amúgy is rossz rajta minden. Hátul baromi szűk a hely, a térdem az előttem lévő ülésben. Egy idő után kinyitom a mellettem lévő kis ablakot, és felteszem a kamerát. Folyó mellett haladunk, le-fel, ahogy éppen az út vezet.

Valahol félúton megállunk egy reggelire, valami porfészekben. A gyomrom tegnap óta nem valami jó, ezért csak kekszet veszek. Mondjuk, attól sem lett jobban. A többiek meg eszegetnek. A wc-t is megnézem, de inkább nem írom le. Tűrhető. Nem olyan, mint Varanasziban a vasútállomáson, ahol este a bűz után találtam meg a wc-t, és olyan sötét volt benn, hogy tényleg az ajtóban állva végeztem el a kis dolgomat. Eddig az volt a csúcs. Lassan felcihelődünk, és kanyargunk tovább. Hála az égnek, a gyomrom kibírja ezt zötykölődést. Megérkezünk Pellingbe. Egy pici falu, közepén a könyvből ismert szálloda, Hotel Garuda.

1. rész

3. rész

4. rész

5. rész

1. rész

2. rész

3. rész

4. rész

Úgy látszik a kutyákkal minden éjjel meggyűlik a bajom. Lehet vagy két óra amikor egy egész falka ugat az ablakom alatt. Mindez senkit nem zavar, csak engem, de nagyon. Várok megint türelmesen, hátha elhúznak a francba, de nem. Megállás nélkül ugatnak, főleg az egyik. Vele kezdem. A mágia működik, abba nem hagyja, de legalább elmegy messzire. Mivel a többiek maradnak, folytatom velük. Egy percen belül eltűnik az összes. Miért kell ilyennel szórakoznom az éjszaka kellős közepén? Majd egyszer rájövök. Hatkor keltenek a melósok, szokás szerint. Kényelmesen összepakolok, kicsit punnyadok, majd felmálházva elindulok. A szoba kulcsát az üres recepción hagyom, majd lesétálok a taxisokhoz. Ott az egyik csóka megmutatja, melyik indul Siliguriba. Odamegyek, fiatal srác a sofőr. A nagyobbik csomagomat felrakja a tetőre, majd kérdi a kicsivel mi lesz. Az marad nálam, laptop van benne. Ha már hátra ülök, nem akarom-e az ülés alá rakni. Eszemben sincs. Vadi új, meg kibír az ölemben három órát. Sajnos kamerázni nem tudok, nincs kedvem felrakni a szélvédőre úgy, hogy nem vagyok ott. Az egyetlen említésre méltó jelenet, amikor a szűk utcán az „iskolabuszból” kiszállnak a gyerekek. A kis retek hatüléses Suzukiból tizenöten. Legalább. Olyan nagy a forgalom, hogy fél óra alatt teszünk meg 5 kilométert. Hol felhőben, hol napos időben vezet az út. Ahogy ereszkedünk lefelé, tisztul az idő, ugyan párás marad továbbra is, de legalább látszanak a tea ültetvényekkel borított meredek hegyoldalak. Az egyik helyen éppen a leveleket gyűjtik be, lehet kb. 60 fok a lejtése. Ahhoz képest, hogy mennyi autó van, viszonylag normálisan vezetnek. Dudálással jelzik, ha előzni akarnak, a lassúbb pedig elengedi a másikat. Nem vergődnek különösebben. A másik vicces dolog az index. Amikor éppen nem középen, akkor az út bal oldalán közlekednek a jobb kormányos autók. Amikor viszont megállnak, akkor jobbra indexelnek, ezzel jelezve, hogy előzzék meg őket. Már amikor használják és tényleg nem jobbra akarnak kanyarodni. Valahol megállunk még reggelizni, de igazából csak a sofőr meg a segédje kajál, a többiek, ahogy én is, inkább chipset vásárol. Egyébként nagyon olcsó a kaja, tea 5 ropi, momo 30. Talán majd máskor. Fél óra múlva elindulunk, most kezdem érezni, túlöltöztem. Beérünk Siliguriba, totál káosz, a főútat éppen újjáépítik. Megállunk és szól a csóka, innen lehet menni a reptérre. Ja, itt áll pár pénzéhes sakál az út szélén. Amikor leveszi a zsákomat a tetőről, megkérdem, mennyi a normál ár a reptérig. 300 ropi, ha nem share taxival megyek. Rendben. Jön is az első, mondja szemérmetlenül a képembe 700. Én meg megyek tovább. A másik 500-at mond. Még mindig legyintek és már 10 méterre lehetek, amikor hallom, hogy az egyik kiabál valamit. Megfordulok. Az egyik integet lelkesen, de amikor odaérek, még mindig 500-ról beszél. Minek hívott? Akkor mondom neki, a múltkor 400-ért hoztak idáig. Tehát annyiért is akarok odamenni. És még így is jól jár. Akkor el kezd nekem magyarázni a parkolódíjról. Felejtsd el, az a te sarad. Benne volt az árban. Az egyik végül belemegy, elvisz annyiért. Be is ülök egy egész új kocsiba és szép lassan araszolunk ki a főútra. A légkondit nem kapcsolja be, mert spórol, ahogy a sebváltással is. Már majdnem lefullad az autó, amikor visszavált nagy nehezen. Amikor jöttem, vasárnap délután volt, pár ember és autó kavarta csak a port. Most akkora forgalom van, hogy szinte lépésben haladunk. Néha-néha a forgalommal szembe elkezd előzni, hogy két kocsival előrébb legyen. Nagy sokára megérkezünk, a bejárati kapunál elkéri a jegyet, 60 ropi egy órára vagy egy napra. Nem lehet óradíj, mert annyian lebzselnek itt. Félreállunk kiveszi a csomagjaimat és adok neki egy 500-ast, mert nincs nálam kisebb. Elrakja az ingzsebébe és már menne el. Finoman szólok neki, ne felejtse el a százast vissza adni. Akkor makog valamit a parkolójegyről. És nagy nehezen elővakar egy 50-est. Mivel nem a legjobb helyre állt meg, jön a rendőr, hogy guruljon odébb. Én meg szólok neki, el ne menjen, mert dühös leszek. Félreáll, és hosszas keresgélés után talál még egy ötvenest. Nem köszönöm meg, mert nincs mit. Előszedem a papírjaimat a bejáratnál, mert anélkül nem engednek be. Leragasztom a nagy zsákomat, átvilágítják, majd lepecsételik. Így vihetem a csekkoláshoz. Még nincs a jegy a kezembe, amikor a pultnál mellém áll egy paraszt, hogy akkor most ő következik. Én meg szólok neki, látom nagy a család, hogy ennyire siet. A gyökér asszony meg elfoglalja a szaros poggyász kocsijával a kifelé vezető utat. Szólnak neki, szólok neki, de mint a vakegér. Már csak röhögök rajtuk. Isten barmai. A reptéren nincs wifi, ezért írok. Majd másfél óra múlva felszállok a gépre és mire belejönnék az írásba, már Kalkuttában vagyok. Ranjitha mondta, hogy prepaid taxival jöjjek, mert az olcsóbb. Hát nem az. Pofátlanul lenyúlnak, 520-at kérnek el arra az útra, amiért 300-at fizettem. Nem vitatkozom, előveszem a telómat és mutatom a címet. Felírja a számlára, fizetek és elindulunk. A sofőr nem nagyon vágja az utat, így beizzítom a telómon a gps-t. Még jó, hogy elmentettem a pozíciót. Így csak arra várok hogy megtalálja a műholdakat és már mutatja is az utat. A sofőr jó párszor elveszíti a fonalat és végül kikötünk a  víztoronynál. Sajnos ennyi maradt meg benne. Az, hogy onnan még van egy utca, aminek a neve is le van írva… Mondom neki, hogy merre menjen, és valóban, ott az ismerős utca, a kapu. Megérkeztem. Ahhoz képest, hogy én mutatom meg a címet, igen csak drága a fuvar. Csodálkoztam is, honnan tudja fejből, mi merre van egy 20 milliós városban. De valószínűleg összebeszélnek  A lift nem működik, így gyalog megyek fel a negyedikre. Azért van még lépcső Indiában, a hegyeken túl is. A lakat az ajtón lóg, de nincs bezárva kívülről. Kopogok. Semmi. Egy kicsit hangosabban, de megint semmi. Lecuccolok a lépcsőre, most mi legyen. Az ajtó  belülről van bezárva, délután 5 óra, dög meleg, biztosan alszanak. Nem várom meg, míg felébrednek. Megcsörgetem Ranjitha számát, csak kétszer, nehogy felvegye, mert egy vagyonba kerül. Semmi. Lemegyek a lépcsőn fél emeletet, bámulok ki az ablakon, amikor nyílik az ajtó. Ranjitha örvendezik és mondja, hogy aludt. Innentől kezdve pörög mint a motolla. Beviszem a cuccokat a szobába, ahol aludni fogok, közben már csinálja az üdítőt. A mangós mindig jöhet. Már hívja is a férjét, aki biztos a hivatalban van. Én már csak így mondom, ők meg szolgálatnak. Mint a katonaságban. Fél hatra járnak dolgozni, fél tízig. Utána már nem tudom, mert a múltkor is este hétkor még elmentek dolgozni, talán egy órára. Megmelegíti a kaját, leülök az asztalhoz és degeszre tömöm magam. Csicseriborsó, rízs, spenót, meg padlizsánkrém. Annak kicsit füstös ize van, szerintem parázson sütötték. Az étel mellé mindig ad lilahagymát, uborkát és egy kis zöld citromot. A citrom felét rányomom a lilahagymára, a többit bele a pohárba, majd vízzel nagyon jó lesz. Már épp megeszem az egyik fajtát és örülök, hogy kivégeztem, erre odarak még egy adagot. Szólni sincs időm.

Közben kérdik, mennyi volt a taxi és amikor mondom, ők is csodálkoznak. Ez a külföldinek szóló tarifa. Sajnos a taxis egy külön állatfajta, regisztrálni kéne őket, mint a hiéna egyik rokona. Elpilledni sincs időm, mert valamit mindig kérdeznek. Nemsokára jön a szokásos tejes tea, de most várok vele, lelkesen fújom, még a bőrke is felragad a csésze falára. Az jó, mert sose szerettem. Lassan elszűrcsölöm a teát, amikor hozza a mártogatni való sütit. Az már nem fér belém, falat alig csúszik le a torkomon. Kérdi a képeket, mondom, sok van. Ott a nagy lapos tv, csodák csodája, még kábel is van hozzá. Összekötöm a laptoppal, majd kirakom a képet a tv-re. Elvezi mindkettő. Közben a férj, Ajit, elvonul kaját csinálni. Lassan kilenc óra, kaja idő. Még mindig tele vagyok, ráadásul a vizet is nyelem, mint a kacsa. Nincs mit tenni, eszek megint valami finomságot. Utána édesség. Ha ettől nem fekszem ki holnapra, akkor hálát adok az égnek. Végre eljön a lefekvés ideje, lezuhanyozok, nem mintha attól lehűlnék, de legalább tiszta vagyok. Kicsit írok, de nagyon álmos vagyok.  Megyek aludni.

Sajnos sokat forgolódok, a zajos ventillátornak köszönhetően. Annak folyamatosan mennie kell, mert különben tényleg áll a levegő a szobában. Reggel hatkor már fent vagyok. Ranjitha termoszban hagyott teát, megiszom. Összeszedem a mosni valót és berakom az LG buborékos mosógépbe. Hasonlóm volt, ami az exemnél maradt, csak Deawoo márkájú és ahogy hallottam, bírta 15 évig. Mivel nem indul el rendesen, megnézem, hogy honnan nem jön a víz. Mondjuk előbb össze kéne kötni vele. Amikor ezt megoldom, nézem, hogyan dolgozik. A víz baromi lassan jön a csapból. Előbb azt nézem, de ott jó a nyomás. Akkor a gépnél lehet a probléma. Szétszedem, majd megtisztítom a szűrőket. Most már jobb. Valamiért az ázsiai modellekbe nagyobb nyomáscsökkentőt szerelnek be, de lehet vízkö a mosószeradagolónál is. Mindegy, nincs csavarhúzóm. A víz így is sokkal jobban jön. Pont amikor végez a gép a mosással, jönnek Ranjitháék. Mondom, hogy a víz jobban folyik, ne lepődjön meg. Jót derül rajta. A reggeli, kuktában főtt vegyes zöldség , pirított zsemlével. Pont elviselhetően fűszeres, nem fogok tőle kifeküdni. Amikor végzünk, összeszedem a gépet, telefont és hozzá a power bankot. A gps képes leszívni az akksit. Úgy tervezem, hogy 6 körül jövök vissza, addigra már itthon lesznek a szolgálatból. Ajit robogóval visz ki az elágazáshoz, ahonnan busszal tudok menni a Viktoria Memorialhoz. Azt állítólag az angolok építették, a Taj Mahal mintájára. Meglátjuk. Még mindig motorozok Indiában. Nem kerülhetem meg. Itt szerencsére nincs akkora forgalom, mint a belvárosban. Hamar odaérünk egy nagyobb csomóponthoz. Valami bypass a neve, de nem tudom megjegyezni. Felrak egy buszra és megbeszéli még a kallerral, hogy szóljon, hol kell leszállnom. A busz kétajtós, aki a másodikon száll fel, az nyomul hátra, utána meg vissza. A pesti hetes buszt kell elképzelni csúcsidőben és megszorozni kettővel. A buszon 40 fok lehet, izzad mindenki. 20 perc után már én is. Mivel dugó van sok helyen, amikor áll a busz, áll a levegő is. Amikor meg megy, mint az állat, nyomja a dudát egyfolytában. Végre szól a kaller, leszállhatok. Erre előre fel kell készülni, mert a busz lendületből megy. Pont annyira fékez le, ha nincs lámpa, hogy még guruljon. Eközben kell megoldani a fel- és leszállást. Odaaraszolok, szerencsére van előttem valaki, aki félretolja a tömeget. Hála az égnek, lámpás kereszteződés, úgyhogy van időm leszállni. A mai történetet papucsban gondoltam végrahajtani, eddig bevált. A nadrágom tiszta víz lett az izzadtságtól, de hamar megszárad. Előveszem a telót és megnézem a gps-t, hol rakott le. Innen még kb. egy óra gyalog. Még nincs veszettül meleg és ez az oldal tele van árussal, meg árnyékkal, így nekivágok az útnak. Sokan most pakolják ki a portékájukat. Van itt minden, mint a búcsúban. Cipő, papucs, ing, poló, táska, kozmetika. Ezek külön szektorokat képeznek. Utána jön a kajáldás rész. Ez megint nem a magamfajta átutazónak való. Szépen elsétálok az India Múzeum előtt, de valahogy nem izgat. Gyerekkoromban bejártam egy pár múzeumot a szüleimmel. Annyi elég volt. A túloldalon egy hatalmas kert kezdődik, ezért átmegyek, hátha be tudok menni valahol. Majd délután öttől, maximum. Délelőtt csak kilencig volt nyitva. Akkor ezt meghagyjuk másnak, csinálok két képet, aztán gyalogolok tovább. Megtalálom az egyik bejáratot, kifizetem a tízszeres belépőt, 200 ropit. Kivűlről jól néz ki, impozáns, szép a kert is.

Most már kezd meleg lenni, a kólámat is megittam. Persze erről az oldalról nem lehet bemenni, körbe kell járni, mert itt a kijárat van. Valami idióta kitalálta, hogy folyami kaviccsal töltse fel a széles utat, papucsban kifejezetten élmény rajta bénázni. Még mindig szép, kívülről.

A bejáratnál fémdetektor, nehogy bevigyek valamit. A csalódás belül kezdődik. Fényképezni nem lehet, bár nem is tudnék mit, mert annyira prosztó belülről. Ha ezt a Taj Maharól mintázták, akkor a tervező csak korabeli festményekről láthatta. Az, hogy márvány borítja kívülről, még nem összehasonlítási alap. Belül sötét, szürke minden, a kupolán mini ablakok. Nem tudom, hogy képzelték a világítást, de a 20-as években már voltak jobb megoldások. Azért körbejárom, amit lehet, kb. húsz perc alatt végzek is. Ez egy borzalom. Igaza volt annak, aki azt mondta, nincs túl sok látni való Kalkuttában. A kertben megpróbálok egy fa alatt wifizni, ki van írva, hogy lehet. Persze csak indiai telószámmal. Köcsögök. Nehogy már az a pár külföldi, aki erre vetődik, 30 percet ingyen wifizzen 200 ropiért. Természetesen itt is megtalál, néhány majom, aki engem néz annak és szelfizik velem. Ennyi elég is volt ebből a helyből. Nézem a gps-t merre menjek, elindulok gyalog. Valószínű, nem vagyok normális, erre másfél óra után rá is jövök. Inkább fogok egy taxit és bevitetem magam a sűrűjébe. Old China Market. Kínai egy szál se. Tömeg viszont igen. Előszedem a gépet és elkezdek lesipuskázni. Nagy esélyem van rá, maximum 10 százaléka fog sikerülni, abból is 10 százalék a jó kép. Tehát 100-ból egy.

De az nagyon tetszik és nem is emlékszem az arcra. Azt tudom, hol készült, csak nem láttam mit fotózok. A sűrűjében járva, nagyjából sejtem az utat, merre akarok menni és valóban kijutok a Howrah nevű hídhoz. Ez alatt van egy híres virág piac. Erre vagyok kíváncsi. Itt is lövök pár képet, néhány sikerül is, de igazából csak azok a jók, amiket észreveszek és rendesen beállítva kapom le. Itt azért jobb az arány 30-ból egy.

Végigmegyek a piacon, majd fel a hídra. Itt csinálok egy képet, amikor egy öreg szól, hogy tilos fényképezni. De jó. Pont a táblát fotóztam le. Nem értem ezt a parát, ma már olyan mini kamerák vannak, ha valaki akarja, simán lefényképez bármit, jó minőségben, a műholdakról nem is beszélve. Mindegy, visszamegyek a dzsumbujba, wc-t kéne keresni. Nem az utcai, talponállós, nyitott változatra gondolok. Nagy nehezen találok egy földalatti, légkondis bevásárló bazársort, meg wc-t is. Igen, ez az egyik legnagyobb probléma az étel bevitele után. Az valamikor ki is fog jönni. Hála az égnek, a dolog letudva. Veszek még egy 600 milis kólát, itt ez a közepes méret és pont belefér a fényképezőgép táskájának oldalsó zsebébe. Még az árnyékban is nagyon meleg van. Vigyázok azért, ne igyam túl magam. Még Delhiben jártam úgy, 42 fokos melegben, hogy annyi folyadékot ittam hirtelen, a vesém nem tudta feldolgozni és hasmenésem lett tőle. Innék valahol mangó lassit, de úgy látom ez nem dívik errefelé. Megunom a fényképezést, elindulok hazafelé. A gps szerint kb. 6 kilométerre vagyok és másfél óra alatt legyalogolhatom a távot. Egy darabig a rendes főutat követem, majd letérek valami mellékesre. Nos, azt hiszem, ez megint olyan, amit nem nagyon lehet leírni, csak átélni. Az út egyik oldalán a luxus lakónegyed 20 emeletes épületei, a másikon pedig a kis putrik követik egymást. Amik az út szélén vannak, üzlet és lakóhely gyanánt is szolgálnak. A mögöttük lévő, pár négyzetméteres viskókban valóban sokan élnek egy fedél alatt, de ezt mégsem nevezném nyomornak. Ahogy megyek át egy hídon, a tövében épült lemez bódék tetején mindenhol műhold figyel. Lassan rájövök, papucsban gyalogolni egész nap, plusz ez a pár kilométer, nem a legjobb ötlet a részemről. Izzasztó meleg van, ahogy tartom a fényképezőgépet, még a könyökömről is folyik a víz. El is rakom, igazából nincs mit fotózni. Átmegyek egy forgalmas úton, fejem felett a be nem fejezett magasvasút pont itt ér véget. A túloldal ismerős, két nagy medence, vagy víztározó, de olyan koszos, nem tudom mi élhet benne. Erre hozott a taxis a reptérre, amikor mentem Bhubaneswarba, jó két hete. Ez is putris környék, egy utcával odébb is megyek, mert elbambultam. Nem baj, mert így is megtalálom az utcát, ahol Ranjitháék laknak. Bemegyek a kapun, az őr leültet. 6 óra múlt, nem sokára jönnek a szolgálatból. Addig kitörlöm a gépből a rossz képeket. Ezzel el is megy annyi idő, hogy amikor befejezem, éppen megérkeznek. Ahogy felérünk, Ranjitha pörög megint, megetet. Nem tudom, hogy lehet ennyit enni, de tömne mint a kacsa. Most már figyelek, véletlenül se tegyen többet a tányéromra. Nagy nehezen megeszem, ami a tálcán van, jó mindegyik. Mondják az indiai nevét, de nem tudom mind megjegyezni. Az egyiket azért ismerem, mert azt én kértem. Okra, bindhi vagy más néven ladyfingers. Ez jó, puha és friss, nem úgy, mint Gangtokban. A vacsora letudva, de akkor meg jön a tea. Valami ropogtatni valót is ad mellé. Megint fullon vagyok. A tea után kicsi tévézés, közben kikérdeznek, merre jártam. A tea nem oltja a szomjamat, így megiszom a citromos vizemet is. Szerencsére az esti kilenc órás vacsora elmarad. Helyette megnézem a neten, be tudok-e csekkolni a cardiffi járatra. Megint nem sikerül. Bízom benne, hogy a párizsi reptéren ki tudom nyomtatni a jegyemet, plusz költség nélkül. A biztonság kedvéért lefotózom a képernyőt, igazolván, hogy nem tudom megcsinálni. Irány aludni, de előtte Ranjitha odaadja az ő ajándékát, egy hosszúkás pénztárcát, meg ágyneműt, két párnahuzattal. Ő vette azon a puccos helyen, ahol az első napon voltunk. Nagyon örülök, bár az ágynemű kicsit túlsúlyos, majd át kell rendeznem a zsákokat.

Aludnék, ha a varjak és a ventilátor hagyna. Kimegyek a wc-re éjjel kettőkor. Kicsit feláll a szőr a hátamon, amikor megpillantok két bazi nagy és lapos páncélost a padlón. Jó tíz centis példány mindegyik, csáppal együtt a duplája. Inkább átmegyek a másikba, rájuk csukom az ajtót, talán nem erre jönnek ki. Egy idő után lekapcsolom a ventit, inkább meleg legyen, aludni is akarok végre. Hatkor szokás szerint felébredek, megiszom a termoszból a teát, eszek mellé gyümölcskenyér szerűséget. Ennek biztos fog örülni. Kimosom a túra gatyámat, a só kiütött rajta. Bedobom az LG-be, negyedóra alatt kimossa. Kiakasztom, mire megjönnek, meg is szárad. Addig írok. Reggelire masala dosa-t hoznak. Valami csípős és tejes löttyöt mellé. A csípős nem jön be, reggelire nem az igazi. A másik nem tudom mi, pont ellensúlyozza a dosa csípősségét. Utána kapok tejes kávét, próbálom óvatosan elszűrcsölni. Szerintem szétégetik az ízlelőbimbóikat még gyerekkorban, azért bírják ezeket az extrém ízeket. Kávé után Ajit kivisz a kereszteződéshez, ahol a helyi tea árustól megkérdezi, melyik busznak nem nevezhető járművel tudok elmenni a Belurh Math komplexumhoz. Várunk több mint 20 percet, mire megérkezik a „busz”. A kaller leültet. Adok neki egy húszast, pár ropit ad vissza belőle. Akkor hosszú lesz az út. Megyünk ezerrel a széles úton, ahol kell megállunk vagy ahol a delikvens akar, de akkor szigorúan csak gurulás közben szállhat le. Közben a mellettem ülő öreg leszáll, már örülök, hogy elférek, erre odaültet mellém egy kövér csajt. Hülye voltam, hogy nem ültem be rögtön az ablak mellé, mert most csak fél seggel tudok ülni rendesen az ülésen. Kicsit később a kaller kérdez valamit, felállok. Mondom hova mennék, ja, az a végállomás. Vissza nem tudok ülni, mert a disznó rögtön elfoglalta az egész ülést. Állok egy darabig, amikor a sofőr mellől leszállnak. Rögtön ledobom magam oda. Legalább látom, mit csinál. Jól vezet, mindig nézi az apró tükröket. A duda az külön történet. Először nem is figyeltem, mindaddig, amíg nem használta a dallamkürtöt. Akkor látom, hogy a műszerfalon van két morze szerű kar. Az egyikkel rendesen tud pötyögteteni és ha lenyomja, akkor érintkezik az alatta lévő gombbal. Tényleg tud vele morzézni. Amikor a másik pöcköt folyamatosan nyomja, akkor a duda szakaszosan szól és az nem dallamkürt. Amikor átérünk a folyó túloldalára, a busz is megtelik. Így kevésbé szellőzik és kezd meleg lenni. Végre 40 perc után megérkezünk a végállomásra. Keresek egy árnyékos helyet az út szélén és megnézem a gps-t. Elvileg innen még két kilométer. Azt legyalogolom. Volt annyi eszem, hogy a vízhólyagos talpam miatt, túracipőben jöttem. Igaz, hogy meleg, de járásra való. Veszek egy Limca-t, keserű citromos lötyi, nagyon szeretem. Amíg sétálok kattintok párat.

Mire odaérek a gps által jelölt helyre, meg is iszom. Azon a ponton híre-hamva sincs semmilyen templom együttesnek. Itt acél és vas feldolgozó üzemek vannak. Némelyikből olyan hang szűrődik ki, mintha gőzgépekkel dolgoznának. Nagyon örülök a felesleges túrának, már nincs is kedvem megkeresni. Azért nem adom fel, megkérdezem a helyi villanymotoros scooteren pihenő csókát, mennyiért visz el a Belurh Math-hoz. Egy húszas. Akkor jó, addig is ülök. De inkább pattogok, mert a pici kerekek minden zökkenőt megéreznek, arról nem beszélve, hogy itt betonkockák vannak aszfalt helyett. Elindulunk visszafelé, ahonnan jöttem és lerak a buszvégállomáson. Mekkora lúzer vagyok. Kérdem, merre van. Int, arra befelé kell menni. Elindulok, itt legább árnyék van a pálmafák miatt. Hatalmas és impozáns épületek, nagy kerttel, kőfallal elzárva a külvilágtól. Maszek iskolák, egyetemek. Odaérek a bejárathoz, katonák állnak mindenhol, ez egyébként jellemző minden ismertebb objektumnál. Fizetni nem kell, legalább van valami ingyen is. Hatszemélyes golfkocsival gurlunk 300 métert, ennyit kibírtam volna gyalog is. Itt kell leadni a cipőt, ha valaki be akar menni a szentélyekbe. Amint meglátom, hogy fotózni nem szabad, még kívülről sem, nem akarok bemenni és összedzsuvázni a zoknimat az aszfalton. Van szőnyeg is, de nem sokkal tisztább. Lemegyek a folyóhoz, ugyanis a komplexum folyóparton terül el. Elvileg Krishna hívőknek építették, de járnak ide hinduk is, egy csapat éppen most próbálkozik a fürdéssel. Az egyik pasi mobillal fényképez, azonnal szólnak neki az őrök. Még a folyó felé tartó asszonyokat sem fényképezheti. Vicces ez a para. El is húzok a kijárat felé, amikor meglátom, hogy van nyilvános wc. Kis dologra befizetek kemény 1 ropit. Azt hiszem nem keresek más objektumot, inkább visszamegyek fényképezni a virágpiacra. Áll egy pár taxi, az egyikkel megalkuszom 300 ropiba, hogy elvigyen oda. Gps szerint 8 km. 20 perc alatt oda is érünk és kiszállok a csomópont kellős közepén. Még kérne baksist, de elhajtom. A Limca már régen elfogyott, innom kéne valamit. Pont ahol kiszállok, kókuszlevet árulnak. A múltkor nem tudtam kipróbálni, mert Sanitha lebesszélt róla. Itt az alkalom, vesszek is egy adagot 20 ropiért. A háromkerekű riksán a fele dió felvágva. A melegben jól fogy. Kiválaszt egy kisebbet, nézem is mit spórol itt nekem. Levágja amit kell, kinyitja a tetejét és beletesz egy szívószálat. Azt kell, hogy mondjam, kellemes íze van. Semmi extra, nem édes, de nem is víz ízű és majdnem fél liter volt benne. Az üres diót visszateszem a riksára, a többi közé. Ez jól esett. Elsétálok a piacra. Az egyik fele éppen a híd alatt van, itt kellemesnek mondható időjárás van, azonban a félhomályban szinte semmit nem tudok fotózni. Ki kell mennem a napra. Sok képet csinálok, van ami jó, de nem az az igazi aha élmény egyik se. Az egyik helyen látom, hogy valami szűk résen nyomulnak be az emberek a bódék mögé. Megyek én is. Ponyvával lefedett területre érek, jó meleg van, szinte áll a levegő. Itt másfajta növényeket árulnak.

Kimegyek a ponyvák alól, mert ennyi elég volt és levegő is kéne. Kint sem jobb sokkal, mert a nap miatt enyhén forró a fejem. Kellett volna valami sapka. A víz nem elég, azt hiszem megkeresem a dinnyés standot, ahol a szeletelt, sózott változatát kínálják. Úgy is lesz. Nem tudom mitől lesz fekete a só a dinnyén, de jól esik fapiszkával felszúrni egy-egy darabot a banánleveles tálcában. Emlék gyanánt csinálok is egy képet, ami elég jól sikerült. Szólnak a csávónak, hogy fotózom és miközben a portékáját hangosan kínálja, felém fordul.

Utána bemegyek a sűrűjébe és szigorúan csak az árnyékos utcákat keresem. Ott ki lehet bírni. Néha megállok és fényképezek, többen is szólnak, hogy fotózzam le őket. Úgy látszik, ez is a népi játékok közé tartozik. Persze van olyan is, akinek nem tetszik és nyavalyog, de amikor megmutatom és hozzáteszem, bjutiful, akkor már csak mosolyog.

Minden utca szakosodik valamire, van ahol a művirágokat nyomják ezerrel, máshol az elektromos cuccokat, lámpákat, kapcsolókat. Ranjithának veszek adatkábelt a telójához, hogy le tudja menteni a képeket számítógépre. Azt hiszem lassan véget ér az utam, elindulok hazafelé, holnap korán kell kelnem. Másfél óra alatt ismét haza gyalogolok. A végén nem tévesztem el az utat, de igazi szlömös helyen megyek keresztül. Annak ellenére, hogy ezek az emberek valóban mélyszegénységben élnek, nem éreztem soha, hogy valaki csúnyán nézne rám. Furcsán biztos, mert négyzetkilométeres körzetben én vagyok az egyedüli fehér ember. Egy putriban veszek kólát meg mangós cuccot és így érkezem meg a szálláshoz. A házmester székkel kínál, amire lerogyok. Kimerítő volt a mai nap és néha úgy éreztem, napszúrást kaptam. Meg is csörgetem Ranjithát, nincs kedvem egy órát várni. Mire megérkezik Ajit, a mangós italt ki is végzem. Beenged a lakásba, majd kinyitja a két erkélyajtót. Egy kis kereszthuzat. Elindítja a ventiket is, ez most jól esik. Miután elmegy, a zuhany alatt próbálok felfrissülni, de a beton miatt, a csapból is meleg víz folyik. Ha friss nem is, de legalább tiszta leszek. Tudják, hogy a kedvencem mangós üdítő, kapok egy palackkal, vacsi előtt mind benyelem. Elkezdek pakolni és nagyjából összekészítem a csomagokat. A nagy zsákba csak 15 kilót pakolhatok, azt mindig lemérik és a cardiffi járaton annyi a maximum. A kézi poggyásszal nem foglalkoznak, mint Magyarországon. Leülök tévézni. Nemsokára megérkeznek vendéglátóim és Ranjitha nekilát megmelegíteni az ebédet. Lesz még vacsora is. Valamilyen bengáli kaját készített. Elémrakja az emberes adagot és nekilátok. Az egyik csípős, azt hanyagolom, de a többi jó. Megint figyelnem kell, nehogy túletessen.

Kaja után nekilátok megtömni a zsákokat, ne reggel kelljen azzal is vacakolni. Nem tudom befejezni, mert menni kell kávét inni. Itt szigrorú napirend van. Leülök a tévé elé és amíg várom, hogy kihűljön, kikérdeznek. Mondom, hogy csak egy kopexumban voltam és a másikat már nem volt kedvem megkeresni. Nem mellesleg, elfelejtettem a nevét és így elég nehéz lett volna megtalálni, de ezt nem kötöm az orrukra. Kérdik, mennyi volt a taxi idáig. Amikor mondom, hogy gyalog jöttem megint, furcsán néznek rám. Én meg magamban, nehogy ne tudjak már 6-7 kilométert legyalogolni, még ha meleg is van. A Balatonon 25 perc alatt lenyomok 3 kilométert, ha nagyon sietek a vonathoz és nem futok. Mindegy. Lassan itt a vacsoraidő, addig befejezem a csomagolást. Dög meleg van a szobában, hiába megy a venti, megizzadok a pakolásban. A vacsora megint helyi specialitás, alig tudom magamba tömni. Mondom is, hogy dagadt leszek. Csak az a rossz, hogy ezeket külön kéne enni és nem egybe. A rízs mellé kapok currys, csípős csicseriborsót, meg tejbe áztatott levestésztát, mazsolával és kesudióval.  Valahol ettem már ilyen édességet, de nem emlékszem. Plusz a hagyma és az uborka. Megint csak az jut az eszembe, szerencsés vagyok, ha ettől a tejes currytől nem fekszem ki. Odaadom Ranjithának az adatkábelt, amit azon a bazársoron vettem, ahol az utcán patkolták a mobiltelókat. Örül neki, csak azt hiszi, hogy az enyémet akarom neki odaadni, mert az is fehér. Amikor megmutatom a sajátomat, megnyugszik, csak azt kérdi mennyi volt. Ajándék, filléres dolog. Elteszem magam holnapra.

Sokat nem alszom a meleg miatt, fél négykor pedig felébresztenek. Ranjitha csinál kávét, amivel megint szétégetem a nyelvem. Rövid búcsúzkodás, a taxis pontban négykor a ház előtt vár. Ugyanaz, aki a múltkor is kivitt a reptérre, amikor Bhubaneswarba ment a gépem. Ajit most is mondja, hogy csak 300-at adjak neki. Gondolom ez is több a szokásosnál, de neki is élnie kell valamiből. A kihalt utcákon gyorsan lehet haladni, már amennyire a hatvanas tempót annak lehet nevezni. Bár ahogy közlekednek, ez pont elég is. A reptéren szerencséje van, mert az indulási oldalon két csóka le is inti, nem kell várnia.  Adok neki egy százas borravalót, pont annyim maradt, hogy még veszek bent valami kaját reggelire. Előveszem a papírokat, de bejáratnál a katona magyaráz valamit, nem akar beengedni. Akkor keresek egy poggyász kocsit, ne cipeljem már feleslegesen a cuccaim. Visszagurulok a bejárathoz,végre beengednek. Keresem az Emirates pultját, azt meg is találom, üresen, plusz, a gépem nincs a kijelzőn. Mi a fene. Nézem a kinyomtatott papírjaimat és akkor veszem észre, hogy a hat negyvenöt a becsekkolás kezdete, nem az indulásé. Mekkora lúzer vagyok. Elég lett volna Ranjitháékkal ötkor elindulni. Mondjuk az az egy óra nem oszt nem szoroz, de van még majd öt órám az indulásig. Addig leülök, megnézem a leveleket a neten, írok, alszok, amíg fel nem ébreszt egy szikh család. Pont mellém kellett letelepedni ezen a bazi nagy reptéren. Az öt éves forma büdös kölök, addig vergődik, amíg ki nem veszi a nővére kezéből az iphone 6-os telót, nehogy tudjon már zenét hallgatni. Utána a fülhallgatót lerakja a földre. Bármit mondanak neki, mindenre nemet mond. Jól pofán is verném, ha az én kölköm lenne. Uralkodik az egész családon. Ráadásul nem hagy aludni. Nagy nehezen elérkezik a csekkolás ideje. A szokásos csomagellenőrzés, majd jegyátvétel. Legalább egy jó hír van, nem kell a csomagot Dubaiban felszednem, majd csak Párizsban. Még meg kell keresnem a kilépő oldalt is. Olyan nagy a reptér és nincs igazán kiírva, merre menjen az ember. Körbe is járom, mire megtalálom az Immigration feliratot. Mondjuk, ezt nem vágom, ha elhagyom Indiát, miért ez a felirat van. Mindegy. A pultnál kérdi a fazon, hol szálltam meg Kalkuttában. Kétszer is el kell mondanom, barátoknál.  Nagy nehezen elenged. A másik oldalon keresek egy kávézót, de az első nem túl bizalom gerjesztő, ezért átmegyek a reptér másik végébe. Ott veszek egy capuccinot, meg egy dobozos kólát. Pont 200 ropi, amennyi a zsebemben van. Lassan elérkezik a beszállás ideje, addigra megiszom mindegyiket. Jó nagy gép, amivel megyünk Dubaiba és ismét eszembe jut, ha netán legközelebb ülőhelyet nézek, előre vegyek jegyet, ne hátra. Természetesen a helyemen megint ülnek, de most nem cserélek. Finoman felállítom a haverokat, üljenek csak széjjel, ha már olvasni nem tudnak. Beülök az ablakhoz, van elég hely, de a kis köcsög könyöke folyamatosan átlóg hozzám. Úgy látom, harcolni kell minden centiért. Néha odébb rakom, akkor észreveszi magát, de egyébként nem. Az út, a gyíkot leszámítva unalmas, India felett minden olyan párás, hogy semmit nem látni belőle. A monitor kijelzője nézhetetlen, ezért csak backgammont játszok, amit rövid ismerkedés után, fölényesen nyerek. Az emirátusok már jól látható a gépből, öt-hat sávos autópályák, a semmi közepén termesztenek valamit. Olyan helyeken laknak a homokdombok közt, ahova látható út nem vezet. A városhoz közel pedig zöldellik néhány palota is. A reptér gigantikus, végig aszfaltozott. Mindenhol A380-as Airbus-ok. A kis helyi járatos gépek eltörpülnek mellette, majd egy ilyennel megyek Párizsba. A leszállás után kell negyedóra, míg végig totyogunk a transithoz. Hála az égnek, itt vár egy csóka, kezében papírral és amikor mindenki megérkezett, aki csatlakozásra vár az A épületben, elindulunk utána. Kisbusz visz át a reptér túloldalára, kell neki vagy negyedóra. Ott meg várni kell, mert nincs nyitva a bejárat, gyors telefonálgatás, rádiózás után végre bejutunk. Van egy pár, aki Manchesterbe akar eljutni és nagyon késésben vannak. Szerintem megvárják őket. De addig halálra aggódják magukat. Az ellenőrzésnél pofátlan vagyok, mert én érek oda elsőnek. Nem sietek, egyszerűen én szálltam ki a buszból elsőnek. Az épület hatalmas, ezt szellőztetni nem kis mutatvány.

Ami érdekes, hogy az összes parfümüzletben kínai eladó hölgyek dolgoznak. Tuti, kínai tulajdonossal. A beszálláshoz négy emelet magasba kell mozgólépcsőzni. Ott mégegyszer ellenőrzik a papírokat. A pultnál  a csóka, amikor meglátja az útlevelemet, magyarul szól hozzám, üdvözöl és jó utat kíván. Nem echte magyar, törte a nyelvet, de jólesett. Az A380-as két emeletes, ezért két kapun történik a beszállás. Amikor odaérek, akkor hívják a normál utasokat. Előttem szálltak be a gyerekes családok. Persze megint hátra vettem jegyet, de legalább az ablak mellé. Megjönnek a szomszédaim is, idősebb házaspár, a hölgy mellém ül le. Rögtön el kezd valami fekete zacskót bontogatni. Fekete, mini Toblerone. Rásandítok félszemmel és kíváncsi vagyok, megkínál-e. És tényleg. Megkínál. Ha már ilyen finoman kértem, elfogadom. Ez a kijelző végre jó minőségű, a kilenc órát filmnézéssel töltöm. Amúgy szerencsés vagyok, hogy vegát rendeltem, ugyan mi mást, de ezt hozzák ki legelőször. A többiek jó fél órát várnak még, mire kiszolgáják őket. Később kapunk fagyit is. A kaja felejthető volt mindkét gépen, csak az AirIndia tett ki magáért idefelejövet. Legalábbis vega fronton. Sajnos késve érkezünk és az a 10 perc mindig gondot okoz, minden fronton. Hiába van 2 óra a következő gép indulásáig. Mivel a végén ülök, kell 20 perc, mire kiszállok. Az útlevélellenőrzés szerencsére gyorsabban halad, még az elektronikusnál is gyorsabban. Amire várok megint 20 percet, az a csomag. Végig kocogom a fél repteret, át kell mennem egy másik épületbe. De előbb be kell csekkolnom. Szerencsétlenkedem a reptéri nyomtatásnál, csak az útlevelemre hajlandó végre kinyomtatni valami papírfecnit. A pultnál végre feladom a nagy zsákom, de szól a csóka, hogy öt percem van a beszállásig. Fain. Azt se tudom merre kell menni. Valami L29-es kapu. Rohanás közben még megkérdezek két embert, merre. Amerre a legtöbben állnak sorba. Az újabb útlevélellenőrzésnél. Nem vagyok rest, kikerülök vagy száz embert, meg a kordont és odarohanok egy feka csajhoz. Lobogtatom a jegyemet és mondom, hogy mindjárt indul Cardiffba. Erre azt mondja, hogy ezek mind odavárnak. Hátranézek a tömegre. Ez vagy hülyének néz vagy ennyire hülye. Állok még két percig, míg pár embert átenged és megkérdezi, hogy akkor most melyik sorba állok. Ez tényleg hülye. Nézek rá és nagy nehezen odairányít egy pulthoz, ahol fél perc alatt átjutok. Újabb kocogás, de most már a gyalogos mozgólépcsőket is igénybe veszem. Annyival gyorsabb vagyok. Végre meg van az L épülethez vezető kijárat is. Reptéri vasút. Öt perc múlva jön. Nem nézem az időt, az utaslistán rajta vagyok, a csomagom is a gépen lesz, már nem kell annyit aggódnom. Megjön a kisvasút, ami igazából olyan metrókocsi szerű. Hamar átérünk egy másik bazi nagy komplexumba. A 29-es kapu majdnem a legvégén van, amikor odaérek, még sorbaállnak a beszálláshoz. Wc nincs a közelben, majd a repülőn. Beszállok végre és mindjárt Angliában érzem magam, tele elhízott utassal. Igazi fapados járat, lehet vagy 20 éves a gép. Az egy óra hamar eltelik. Közben nézem a tipikus angol családot, előttem. Apa a lányával ül. Anya a fiával. Anyuka tableten indiai szerelmes filmet néz. Erősen B kategóriás, hollywoodi, nyálas film, ahol a barna fiatalember a fehér csajba szerelmes és viszont. Persze van ágyjelenet is, ahol csak a barna felsőtestet mutatják, de a nő mindkét tenyerével próbálja eltakarni a 14 éves fia elől és közben nézi, hogy a lánya, két méterről, látta-e. Ja, ezért volt a film előtt szülői zár. Igazi kretén, agyhalott. Nyilván az iskolában sem láthat ilyet a barátok telóján. Sőt még a reklámokban sem mutatnak ilyeneket. Szánalmas idióta. Azt sem érti, miért kell kivenni a fülhallgatót a füléből leszállásnál, pedig nem ez lehet az első útja. Többször is rászólnak, de nem én fogom neki elmagyarázni. Ennyit a repülésről. Kedves barátom vár a reptéren és hazakocsikázik velem, este tízkor. Az utazás véget ért. Legalábbis ez.

1. rész

2. rész

3. rész

4. rész

1. rész

2. rész

4. rész

5. rész

Pelling

20 métert teszek meg felmálházva, kérdem van-e szoba. Van 500-ért. Megnézem, benn is hagyom a cuccokat, jó lesz. Fürdeni biztos nem fogok, mert itt 15 fok van, nem akarok megfázni, így is hideg volt a kocsiban, a kamera miatt végig jött rám a hideg. Bejelentkezem és amikor jövök vissza, akkor látom, hogy a szobám és a tornác is a hegyekre néz, bár felhők borítják és a levegő is párás, de szép. Enni nincs kedvem, szerintem elrontottam a gyomromat. Elindulok megkeresni a kolostort. Természetesen rossz irányba, mint később kiderül, de addig is helyi ösvényeken megyek, majd rátérek egy aszfaltos útra. Folyamatosan lejt, ezért nem megterhelő. Csinálok pár képet, bár minden nagyon párás, az eső is elered néha.

Jó egy óra múlva már biztos vagyok benne, hogy nem erre lesz a kolostor. Jöttem vagy öt kilométert. Sajnos ugyanez vár rám visszafelé, csak felfelé. Lefele elment mellettem pár taxi, de amióta megfordultam, egy se. Gondolom, majd felvesz valaki. Megállok pihenni, leveszem az egyik polárt, mert kimelegedtem és a derekamra kötöm. Hallom, jön egy motor, ezért félreállok az út szélére, biztos ami biztos. Megáll a csóka, néz ki a bukó alól. Pelling? Igen. Akkor jöjjek, elvisz. Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy fogok még motorozni Indiában. Pont most veszem le én is a polárom. Egy kicsit hideg volt felfelé. Kérdi, Hotel Garuda? Hát ezt meg honnan? Gondolom, a Lonely Planet miatt minden külföldi ott száll meg. Mindegy, a lényeg, hogy 10 perc alatt fenn vagyunk. Ahogy beérünk, szinte mindenkinek köszön, bólint egy nagyot a sisakjával. A hoteltől 20 méterre megáll és elnézést kér, hogy nem mehet feljebb, de a rendőr szólhat a bukó hiánya miatt. Leszállok és mivel tudom, hogy pénzt úgysem fogadna el, megkérdem vannak-e gyerekei. Igen. Akkor fogadja el tőlem ezt a pár pénzérmét, angol pennyt. Csak egyet adjak. Kezébe nyomok vagy tíz darabot, nagyon örül neki, majd elrobog. Ezért szeretlek India.

Most már ennem kell valamit. Beülök a szálloda éttermébe. A többi, akárhogy is néztem, nem volt szimpatikus. Rendelek egy zöldséglevest, meg zöldséges momot. Ez olyan, mint a derelye, csak más a formája és nincs prézlibe forgatva. Kicsit várni kell rá és egyszerre hozzák ki. A leves és a momo felét megeszem, nem fér belém több. Nem érzem magam túl jól. A számlához írják. Azt nem annyira szeretem, de eddig sehol nem vágtak át. Írok valamennyit, de pocsék a közérzetem és elkezdődik a szokásos wc-re járkálás. Valamikor éjfél után jövök rá, hogy amit iszok, az ki is jön belőlem. Valószínűleg felfázott a vesém, és nem működik megfelelően. Abbahagyom a folyadék felvételt és küldök magamra egy erős energia csomagot. Ez mondjuk előbb is eszembe juthatott volna, de igazából most jöttem rá a problémára. Ezek után már tudok aludni is. Itt hihetetlen csend és nyugalom van.

Reggel napsütésre ébredek. Amikor felkelek a függöny résein keresztül megpillantom a Kancsenzöngát. A tornácról ez a látvány fogad.

A gyomrom még mindig nincs a legjobb állapotban, de iszok vizet, majd kiderül. Nagy bátran elindulok a kolostorhoz, most már a jó irányba. Persze a térkép megint rossz távolságot adott meg. Elvileg negyedóra gyalog, de ez inkább félóra és nem azért, mert csak felfelé kell menni. Közben azért fotózok is. Meglátom végre a bejárarot, meg egy régi sztupát.

Felérek végre a kolostor bejáratához, kifizetem a belépőt és megforgatom a hatalmas imamalmot. Van súlya. Kapaszkodnom kell a foganytyújába rendesen, hogy egyáltalán elindítsam. Körbejárom az épületeteket, ahová lehet, oda bemegyek.

Sajnos itt sem lehet fotózni a főszentélyben. A festmények egy része valóban nagyon régi. Fel lehet menni az emeletre, itt az egyik helységben éppen a falat festik. Nem hengerrel, ecsettel. Az egyik srác, egy méteres szekrényen lévő festékesdobodzon áll, papucsban. Épp elfér rajta. Ecsettel a többszáz gyógyító buddha egyikét festegeti. Gondolom valamelyik színnel és néhány vonással egészíti ki a képet. Ahhoz, hogy valaki ilyet fessen, több évig kell tanulnia speciális iskolában. Olyan komoly a képzés és a követelmény. Ezért van az, hogy a képek között nincs eltérés a különböző kolostorkban. Nem is zavarok, megyek tovább. A legfelső szinten van egy hatalmas, három dimenziós mandala. Ezt úgy kell elképzelni, ha felülről néznénk, akkor egy négyzetes mandala formát adna ki. Azonban ez több emeletes, tele több száz figurával és épülettel, fából. Szerintem eltart pár évig, amíg elkészül egy ilyen színes komplexum. Ha lehetne se tudnék fotózni, mert hatalmas üvegvitrin mögött van és a nap miatt erős a fénytörés. Ennyi elég is volt, elindulok visszafelé.
A kolostortól pár száz méterre kő útjelző. Pelling 2 km. Ennyit a Lonely Planetről. Ott 1,3 km a távolság. Szerintem a szerző életében nem járt erre. Menet közben látok egy pékséget ami szintén szerepel a Lonley-ban. Csak a kíváncsiság kedvéért megyek be az egyik ajtón és jövök ki azonnal a másikon. Nem láttam a sötétben olyat, amit megettem volna.

Visszaérek és kiülök a teraszra írni, meg rendelek reggelit. Kávét meg banános főtt zabpelyhet. Elfelejtem, hogy itt tejjel főzik, de azért megeszem. A látvány gyönyörű, jó idő van, de a gyomrom nem lett sokkal jobb.

Egyszer csak megjelenik két indiai csóka, az egyik megint jó hangosan rámköszön. Eszembe jut, tegnap is, amikor épp visszajöttem a kis túrámról, ő köszönt rám, mintha ezer éve ismernénk egymást. A jó háttér miatt a tornácon fényképezkednek. Az ismerős csóka beszélgetésbe kezd velem és amikor megkérdezi, hogy mik a terveim a következő napokra, dézsavú. Ezt már megálmodtam, a szituációt, a párbeszédet. Nagyon durva. Épp most jelentkeztek ki, amikor elmennek, még elköszön tőlem. A másik rám se hederít. Késő délután eszek egy omlettet piritóssal. Kiderítem a recepción, hogy a következő helyre, Yuksomba csak holnap délután tudok elmenni. Onnan reggel indulnak a dzsipek és délután fordulnak. Csak holnap tudok foglalni. Egyszer akarom előre megvenni a jegyet. Írogatok, pihenek. Este eszek egy levest, amíg kihozzák, beszélgetek egy idősebb svéd házaspárral. Ők is azt mondják, hogy a Lonely Planet már csak az olyanoknak van és a férfi mutatja az orrát, meg az ujját. Ja, a sznobok. Ez minden nyelven egyet jelent, úgy látszik. Vacsi után írok és közben nézem a tévét a szobámban. Most értem utol magam. Lassan megyek is aludni.

Reggel korán ébredek, ejtőzök még kicsit, majd kimegyek reggelizni. Banános palacsintát rendelek, meg egy sima, fekete kávét. Utána lebeszélem a tulajjal, hogy délután egy helyi taxi elvisz majd Yuksomba. Addig van időm még egy kicsit kirándulni. A szálloda recepcióján láttam egy térképet, amin egy másik kolostor is fel van tüntetve. Egy kicsit messzebb, mint a tegnapi. Kettőig bőven van időm, így gyalog nekivágok. Az út lejt egy darabig, amikor egy elágazáshoz érek. Balra helyiek építik az utat, kalapáccsal verik szét a köveket az alaphoz. Jobbra emelkedő, valószínűleg ez visz fel a helikopter leszállóhoz. Jobbra indulok, hátha tisztul valamelyest az idő. Nagyon párás a levegő, viszonylag meleg van. Erre is van egy pár szálloda, köztük van egy csúcsszuper is. Amúgy nem sok látni való van, néhány kutya heverészik a leszállón. Pár be nem fejezett szálloda meg pusztul a háttérben. Pedig a kilátás jó lenne, kár értük. Van paragliding, lehet előjegyezni. Ezt biztos soha nem fogom kipróbálni. Ennyi elég ebből a látnivalóból. Elindulok vissza az úton, majd egy csapáson levágom az utat. Közben meglátom a kolostorhoz tartozó sztupákat, természetesen a szemben lévő hegy tetején.

Kényelmesen poroszkálok, közben fotózok. Az út mellett lépcső vezet fel valahova, néhány sír mutatja, ez egy temetkezési hely. Valójában égetni szoktak, vagy tibeti módon, amit most nem részleteznék. Ha valakit érdekel, sky burial név alatt találja. A túloldalon egy ösvényen hagyom el a terepet és nekivágok az emelkedőnek. Mivel ez nem szerepel az útikönyvekben, a kutya sem jár erre. Két apró ember jön velem szembe, frissen vágott valamit cipelnek lefelé. Hátulról csak a lépegető zöldeket látom. Keményen emelkedik, egy-egy kanyarban megállok pihenni, meg fotózni. A hegy egyik oldalán minden felhőben, a másikon átszűrődik a nap. Vadregényes erdőben érem el végül a kolostorhoz vezető gyalogutat. Majd fenn megszáradok és pihenek.

Ahogy felérek a tetőre, megpillantom a kolostor együttest és egy sor, öreg, kősztupát. Nagyon impozáns. A XVII. század közepén alapították, szinte egy időben a másik kolostorral. A kilátás eszméletlen. Ha csak ezt nézi az ember, már lenyugszik a lelke. Körbefotózom a sztupákat, majd bemegyek a szentélybe. Az alsó szintet renoválják, ezért az emeletre megyek fel. Itt maximum 30-40 szerzetes fér el. Ahogy néztem, sokkal többen nem is lehetnek. Még egy iskola van a gyalogösvény alján, de onnan nem jönnek fel ceremóniát tartani. Nagyon békés hely. Ha valaki el akar vonulni, az itt megteheti.

A szentély belülről sokkal hangulatosabb, mint amiben eddig jártam, maradt még valami az elmúlt évszázadokból. Csinálok pár képet és ennek megfelelően adakozok is. Mint később kiderül, nem sikerültek valami jól a képek. Lemegyek és leülök egy padra nézni ezt a fantasztikus tájat. Sajnos a fénykép nem adja vissza a mélységet, a távolságot, a szelet és a nedves levegő illatát.

Merengek még egy kicsit, majd elindulok visszafelé. Közben észreveszem, hogy itt is van egy temetkezési hely. Jóval nagyobb, mint az előző. Elindulok lefelé, a lentről látott sztupák mellett. Ezek felújított darabok, beton és vakolat borítja. A funkciójuk ugyanaz.

Az ösvény az eredeti gyalogutat követi, helyenként találok is erre utaló jeleket. Lépcsők és kikövezett út. Egyébként mindenhol vízvezetékek mellett gyalogolok. A hegy tetejéről vezetik a faluba. Gyorsan lejutok az első temetkezési helyig. Onnan már az épülő úton sétálokk vissza a szállodáig. Közben egy kabócát vagy bazi nagy tücsköt videózok. Nem mintha látnám, de hallom nagyon. Amikor elkezdem a felvételt, abbahagyja. Szerintem észrevett. Abbahagyom, megyek öt métert, erre újra kezdi. Én is. Látható eredmény nélkül megyek tovább.

Amikor visszaérek, összepakolok, szunnyadok egy fél órát. Eszek egy omlettet piritóssal, attól nagy bajom nem lehet. Kifizetem a számlákat és várom a taxit. Amíg jön, addig írok. Közben iszonyú eső kerekedik, még jég is esik

Várok másfél órát. Már azon gondolozom, hogy fogom lealkudni a szállás árát, ha itt kell éjszakáznom. Végre jön egy jó állapotú terepjáró. Ennek is örülök, mert a helyiek nagy részét nyitott és zsúfolt Mahindrákban szállítják. Sőt még hely is van benne, nem kell szorongani. Kihozom a zsákokat, addig az utasok nasit vesznek a helyi útszéliben. Felraknám a zsákomra a másik vízálló csomit, de a csóka leint. Nem lesz már eső. Ha ő mondja. Feltuszkolja a zsákomat, én meg beülök a leghátsó sorba, ezúttal a hátsó ajtón. Az ilyenekben több a hely, csendesebb is. Sajnos kamerázni nem tudok, előttem egy pici babát szorongat az anyja, miközben szinte egyfolytában beszél. Egyébként is fel vagyok fázva, nem ér annyit, hogy nyitott ablakknál utazzak megint. Annyira nincs meleg. Erdei utakon megyünk végig, először lefelé, egészen a folyóig, ami most igencsak halovány arcát mutatja. Látok elmosott házalapot is. Elered az eső, a csóka megáll, felmászik a tetőre és betakarja a zsákomat. Rendes gyerek. Az út gyönyörű. Ahogy megyünk feljebb, most már a másik oldalon, látni a szemben lévő hegyen, a megművelt teraszokat, a rengeteg pici házat és az utat ahonnan jöttünk. Előveszem a telómat fotózni, de ez nem autópálya. Videózok, de az se jobb. Akkor megállunk valamiért. Kiszállnak, nekem is nyitják a hátsó ajtót. Vízesés. Ja, ami a könyvben is benne van. Jó, megnézem. Elsőre nem nagy szám, gondolom akkor érdekes igazán, amikor a monszun van.

Egy helyi néni integet, hogy menjek fel valami lépcsőn. Elindulok, de fizetni kell. Jelképes 10 rúpiát. Fellépdelek és valóban, a néni is ott van, egy jóval pofásabb vízesés, meg egy infantilis indiai család. A pasi valami hímsoviniszta állat lehet, mert a nővel mindenfajta pózban fényképezteti magát, mint egy idióta.

Engem a néni vezet át a köveken, hogy merre menjek közelebb a vízeséshez. Közben zsebre teszem a telót, nem itt kéne eldobnom. Erre a pasi is felnyomul, alig tudok képet csinálni nélküle. Videózok is, az jobban visszadja. Elindulok vissza, ne rám várjanak, erre az asszony is felfele, a férje után a köveken. Félúton találkozunk. Látszik rajta, hogy nem az esete a történet, de hát az uráért mindent. A néninek adok egy tízest a segítségért.
A többiek még eszegetnek, mire leérek, ezért csinálok még pár fotót a telóval. Elindulunk, és átmegyünk megint egy hídon. Innen már csak felfelé kacskaringózunk. A túloldal mindig szebb. Néhány helyen füst száll a magasba. Jó lenne megörökíteni, de a pára miatt képtelen fókuszálni a teló. Mindegy, mert megérkezünk egy kis porfészekbe. Innen máshova út, már nem nagyon vezet.

Yuksom

Kiszállok, a többieket, gondolom házhoz fuvarozza. Pont egy hotel előtt. Felmálházom magam, de nem sokra megyek a hotel közelségével, mert senki sincs a recepción, így tovább állok. A következőben sincs senki, de ez puccos helynek néz ki. Meglátom a falon az árakat és szépen fordulok is kifelé. Még féláron se kéne. A következőben legalább a pasi az ajtóban áll. Ennek ellenére kicsit nehezen esik le, hogy szoba kéne. Szingli és nem közös budival meg zuhanyzóval. Mutatja a szobát, nem egy nagy szám, az ágy is majdnem a padlón van. Az ár 500, de nincs tv. Fene az igényeimet. Viszont a bojler legalább nem az az 5 perces mosakodós és állítólag működik is. Hideg sincs annyira. Este majd fürdök. Lecuccolok, bejelentkezek és elindulok felfedezni a falut. A kajálással még lesznek gondjaim. Inkább megyek tovább, majd később próbálkozom. Nagyjából a falu közepén lecövekelek, ilyet még nem láttam. Egy nagy, hosszúkás épületben 12 óriási imamalom. Amit Pellingben alig tudtam megforgatni, mert olyan nehéz. Itt épp egy szerzetes forgat hatot. Miért pont annyit, nem tudom. Majd hólnap kipróbálom. Tovább megyek és meglátok egy kis kolostort. Arra veszem az irányt. Nagyon kis fain. Nem messze tőle, az út kellős közepén egy sztupa. Szép ez is. Ahogy megyek fel a lépcsőn a kolostor díszes kapujához, egy helyi ösvényről, anya és kislánya jönnek lefelé. A gyerek mond valamit, szerintem köszönt, de nem vagyok benne biztos. Az anyja is mond valamit neki, erre hangosabban mondja. Tényleg köszön, én meg vissza. Aranyos. A kolostor is. Használják, de ahogy a kiírásokból látom, csak időszakosan tartanak benne szertartást. Körbejárom. Nagyon rendben van tartva, virágokkal körbeültetve.

Kezd sötétedni, elindulok visszafelé. A sztupánál látok egy táblát, valami hotelhez visz egy kikövezett gyalogút. Megnézem, mi az a különleges, amiért ilyen messze kéne gyalogolnom a központból és cipelni a cuccaimat. 300 méter után látok egy valóban szép épületet, előtte centis gyep. Keresztül megyek az előcsarnokon, mert a recepció üres. Hátul éppen főznek valamit egy üstben, előkerül az ügyeletes is. Sajnos olyan árat mond, hogy biztos nem fogom idáig cipelni a cuccaimat, meg vissza, amikor elutazom. Maradok a penészvirágos szobában. Egy éjszakát biztosan. Most már tényleg elindulok vissza, enni is kéne valamit.

Útközben lefotózom a kedvenc boltjaim egyikét. Kis fabódé, tele cuccal, eladó éppen sehol. Egyszerűen eszükbe sem jut, hogy valaki meglophatja őket.

Általában benne kuksolnak, a kocsi megáll és ablakon keresztül kiszolgálja őket. Gondolom, ez főleg az esős évszakban praktikus. Fast food. Beérek a porfészek központjába, ahol verebek elfoglaltak egy hatalmas bokrot, éktelen zajt csapnak folymatosan. Körbejárom a választékot, elég lehangoló. Nagy nehezen leülök az egyik helyre, valami lugas akar lenni kör alakban. Az ételek olcsók, nem is az árral van baj, hanem azzal, hogy azt hiszik mindent fel kell írni az étlapra. Két négyzetméteren előállítani mindezt képtelenség. Hűtőre ne is gondoljunk, az az üdítőnek van. Kérek Coke-ot. Nem igazán értik, mit akarok. Mindegy legyen valami mangós cucc. Amikor kibontom, akkor veszem észre, hogy van a hűtőjükben kóla, de biztos tájszólásban kértem. Nem baj, jó lesz ez is. Rendelek vega momót olajban sütve. Az legalább fertőtleníti. Nagyon kedvesek, örülnek a vendégnek, annak az egynek is, de a momo szar. Öreg. A nyolcból hatot azért legyűrök. Ennyi elég is volt mára, kifizetem a nevetségesen olcsó árat és megyek a szobámba. Mivel a hegyek lábánál van a település, lényegesen melegebb van, mint 2000 méteren. Le is zuhanyzok, csak először azt a csapot kéne megtalálnom, amin a meleg víz jön. Három tekerentyű van a falban, plusz egy zuhanyrózsa, meg egy csap. Azt kell kitalálni, hogy milyen irányba és melyiket kell megnyitni. Nagyon nem egyértelmű. Sokadikra sikerül, csak a törülközőt hagyom kint, mondjuk, nem is tudnám hova felakaszatni. Jó játék. Hamar álmos leszek, nem fejezem be a mai napot.

Éjjel fél egykor valami büdös paraszt, el kezd dörömbölni az ajtómon, hogy ki van benn. Mondom a nevem, nem érti. Nézze meg a könyvben. Elmegy. Jön vissza megint, hogy nyissam ki. Nyissa a jó öreganyja. Konkrétan nem rá gondolok, csak mutatja az idegállapotom. Még mindig dörömböl, meg ráncigálja az ajtót. Erre aztán nagyon, nagyon dühös leszek, és jó hangosan, hogy mindenki hallja, elküldöm a melegbe. Még hozzáteszem, hogy hívja a rendőrséget. Szintén jó hangosan. Akkor odébb megy, máshol már nem dörömböl annyira. Valakikkel beszélget, talán telefonál is. Pont nem érdekel, hívja a rendőröket. Végre csend lesz megint, de nagyon nehezen alszom el. Eldöntöm, hogy holnap elhúzok innen. Semmi kedvem hegyet mászni a zöldben, párában, esőben. Más látnivaló már nincs itt, ami érdekelhetne.

Fél hétkor felébredek, az ablak alatt álló egyik taxi készülődik. Én is. Összepakolok. Lemegyek és megkérdezem az egyik helyi utazásszervezőt, mennyiért vinne el valaki a következő úticélomba. 300-at mond, amit sokallok, pedig állítja, hogy nem kap belőle egy fillért sem. Én meg nem vagyok hülye. Elköszönök. Most már a taxikat és a körülötte lézengőket célzom meg. Találok is egyet, az utolsó helyet, amelyik elvisz egy elágazásig. Onnan majd fogok egy másikat. 20 perc múlva indul. Király. Felmegyek a zsákokért, de amikor kifizetném a szállást, nem találok senkit. Keresztül megyek valami lakószobán, ki az épületből. Egy falépcső vezet le a család lakásához. Ja, ők a mínusz egyen laknak. Kicsit kiabálok, előkerül egy kislány, kérem, hogy keressen nekem valakit. Miért nem lepődök meg, hogy ért angolul. Végre, előkerül egy nő, mondom neki kicsit ingerülten, mi volt éjjel, hát ő nem tud semmit. Akkor fizetnék. Adok neki egy ezrest, kínlódjon ő a felváltással. Át is megy a szemközti bodegába. Hát nem ezek szegények, hanem akik a földeken robotolnak. Becuccolok a taxiba és időben el is indulunk, bár félig üresen.

Vissza azon az úton, amin jöttem tegnap. Az egyik utas, egy nepáli kinézetű öreg, amikor elindulunk, köszön nekem. Én is neki. Érdekes, hogy a másik európainak nem. Az olyan fapofa volt végig. Az öreg elkezd énekelni. Szerintem valami vallási jellegű lehet, nem a helyi pop. Néha abbahagyja, majd újrakezdi. Megy az utazáshoz, nagyon.  A hiányzó utasokat menet közben szedjük fel. Beszáll egy csaj is. Valami baja van, mert állandóan fel-le tekeri az ablakot, meg az orra elé teszi az átlátszó kendőjét. Mintha érne valamit. Nincs büdös, se kint, se bent. Közben az öreggel viccelődik vagy fordítva. Mire megérkezünk a helyi taxiállomásra, elered az eső is. Kifizetem a csókát, csak 100 ropi. Felcuccolok és megkeresem a jegyárusító bódét. Azt általában körül lengik a taxisok, onnan ismerszik meg. Ahogy odaérek, kérdi egy magas fazon, hova megyek. Mondom Ravangla. Oké vegyem meg a jegyet. Mennyi. Először 190-et mond, de amikor rákérdezek, hogy mennyi idő az út, akkor már csak egy százas. Két óra 35 kilométer. Közben valamit bénáznak egy jegyeladással. Erre a fazon azt mondja, menjek vele. Odavisz egy szakadt Mahindrához, a helyi, kevésbé nyitott változathoz. Ahol az utolsó sorban ablak helyett ponyva van. Berakjuk a zsákomat, nem a tetőre, hanem a csomagtartó részbe, de itt is szoktak ülni utasok. Kérdem is. Ne aggódjak, általában 5-6 utas szokott ezen a vonalon közlekedni. Elkéri a százast és elmegy megvenni a jegyet. Később megnézem, erre az útra ennyit írnak, nem vág át. Itt az valahogy nem szokás. Bemászok és átöltözök, felveszem a szélálló kabátomat.

A könyököm kilóg az ablakon. Amikor elindulunk, lefelé a völgybe, akkor derül ki, miért ilyen hosszú az út. Ugyanis az helyenként nincs. Vagy a monszun mosta el vagy annak következtében csúszott lejjebb pár méterrel. Amúgy jól megy a gép, korához képest és a pasi is jól vezet. A táj fantasztikus, látom hova megyünk le, kb. 1000 métert süllyedünk fél óra alatt. Utána pedig fel, csak előbb átmegyünk a túloldalra. Itt már nem esik, az ég is kiderül. Apró teraszokon művelik a földeket, most éppen kukoricát látok. Van, ahol már 50 centis, máshol csak a fele. Közben felszed még pár utast, már most többen vagyunk, mint amit mondott. Felefelé nagyon elhanyagolt az út, vagy ez az oldal mozgékonyabb. 2-300 méterenként van egy-egy földcsuszamlás, vagyis az út nagyon hullámzik. Mi is a dzsipben, most már tizen. Ahogy megyünk felfelé, kezd egyre hűvösebb lenni. Még jó hogy felöltöztem, de azért fázik a vesém, mert jön rá a levegő. A nem létező ablak helyén süvít be a szél. Szemből egyre több taxi jön lefelé. Közeledünk a faluhoz, kő is mutatja, 6 km. Épp ideje, mert most már rendesen fázom. Amíg jó idő volt, nem zavart a menetszél. Hála az égnek, végre megérkezünk.

Ravangla

Ez is egy kis porfészek. A hotelek is ezen a színvonalon, de magas árakon dolgoznak. Megnézek kettőt, nem tetszik a szoba. A harmadik tűrhető, picit drágább, de lealkuszom a 10% szervízdíjat. Elintézem a papírmunkát, aztán megyek kajáldát keresni. A rövid főutcát kétszer is körbejárom, de maradok a Lonely által ajánlottnál. Kipróbálom. Bundás sült hagymát, meg french fries-t, magyarán sima sült krumplit rendelek.

A gyomrom elvileg rendbe jött. A hagymás cucc akkora adag, hogy önmagában is elég lenne. Megeszem, mire pont kihozzák a krumplit. Egész jó íze van, nem a fagyasztóból, az biztos. Egyedül a fagyigyárban láttam olyat. Mármint fagyasztót. Csak a krumpli felét tudom megenni. Jó lesz a kajálda, bár az elején kétségeim voltak. Megnézem a könyvben, hova menjek először. Több kolostor is van elérhető közelségben, csak már dél elmúlt és nem biztos a visszaút. Maradok a falu szélén található Tathagata parknál, ahol egy hatalmas, 41 méter magas Buddha szobor áll. Természetesen egy domb tetején. Közben hatalmas köd vagy felhő borítja be a városkát és az ég is elkezd dörögni. Ennek ellenére elindulok, ha már napos, kék eges Buddha képem nem lesz, legyen ködös és esős. Az egyik kanyarban egy szállodának csinálnak helyet a 60 fokos hegyoldalban. Kézzel bányásszák ki a köveket és görgetik le a hegyoldalról. Felettük ponyvát cibál a szél, legalább nem áznak. Jókora utat teszek meg, mire felérek a park bejáratához. Közben csinálok pár képet.

Valóban lenyűgöző. Veszek jegyet 50 ropiért, amikor jön egy paraszt, aki taxiból szállt ki és kérdezi, hogy neki is annyit kell fizetni, mint egy külföldinek? Igen, csórikám. Nehogy megroppanjon a büdzséd, mert négyen vagytok. Turisták. Elindulok a szobor felé, fotózok, miközben zene szól. Bármerre megyek, valahol mindig van egy hangszóró elrejtve. Buddhista ceremónia, populáris formába öntve.

Jó sok képet csinálok, selfit is, ha esetleg szenilis lennék, legalább tudjam, én voltam itt. Közben egyre jobban elered az eső. Még időben felérek a bejárathoz. A cipőt leveszem, ami az indiai turistáknak nem egyértelmű. Hindu templomokba sem lehet bemenni cipővel, nem értem, mi olyan bonyolult. A pénz és a kultúra itt sem jár együtt. Bent nem lehet fotózni, nagy táblára ki van írva, de ez sem egyértelmű. Mondjuk ugyanez volt kiírva az egyik neves párizsi múzeuban is, de minden idióta ott szelfizett, meg fotózkodott a festményekkel. Az épület belsejében, a falon, Buddha életeinek egy-egy jellemző jelenete elevenedik meg, hatalmas freskókon. Indiai stílusban. Van egy belső csarnok is, ahol egy kisebb Buddha szobor van elzárva. Ennek a belső és külső fala tibeti szimbólumokkal mutatja meg a különböző megtestesüléseket. Amikor kijövök az épületből, már rendesen esik. Egy zarándok szerzetes, meg négy európai várja a végét. A hinduk eltűnnek egy hatszemélyes golfkocsival, amit még a főbejáratnál béreltek maguknak. A szerzetes beszélgetni kezd, néha kicsit összefüggéstelenül. Német, neves fotós, már csak exfeleség, két fiú stb. Zavaros a történet, ahogy az emberke is, de nagyon jóravaló. Megkérdezem, hogy juthatnék le rövidebb úton, mint ahogy idejöttem. Kétszer is elmagyarázza. Egy másik kolostoron keresztül kell mennem, lépcsőkön lefelé. Közben olyan köd telepszik a környékre, 10 méterre nem lehet látni. Szinte harapni lehet. Az eső legalább elállt. Elindulok, ahogy az európaiak is, a szerzetes viszont marad, mereng még egy kicsit a múlton. Megtalálom a kolostorhoz vezető utat is. Mint a szamuráj filmekben.

Körbejárom, ahogy kell, csinálok pár jó képet. Ködben is lehet. Csak legyen jó téma. Megtalálom a lefelé vezető utat. Amikor leérek a kis főutcára, már tudom, hol lehet lerövidíteni az utat, ha esetleg vissza akarnék menni. A helyi patikában veszek lakto bacit a gyomromra, sosem árt. Megyek, írok kicsit. Aztán vacsi az előző helyen. Zöldséglevest és  zöldséges rizs eszek. Fullon vagyok. Sajnos netezni megint nem tudok. Mire pont jó lenne otthon, addigra itt bezárnak. Talán kibírom. A szállodában folytatom az írást, közben tévéznék is, ha már a szobában van. Csak a távirányító nem működik. Szólok a recepción, hoznak egy másik beltérit és távirányítót. Az se működik, lejárt az előfizetés. Nem baj, hoznak megint egy másikat, az végre jó. Tudom túl igényes vagyok, de otthon nem tévézek, valahol be kell pótolnom. Legalább az írással is utolérem magam.

Úgy látszik nem úszom meg az éjszakákat. Valami mindig történik. Éjjel arra ébredek, hogy egy kutya ugat az ablakom alatt, folyamatosan, megállás nélkül. Sokáig tűröm, próbálok aludni, de nem tart szünetet. Végül megunom és küldök rá egy nagyon csúnyát. Nem működik. Akkor eszembe jut, elfelejtettem valamit. Újra elküldöm, szinte azonnal elhallgat. Durva. Most már tudok aludni. Mire reggel indulnak a korai terepjárok, addigra én is felébredek. Kiugrok reggelizni. A szokásos helyem állitólag hétkor nyit, de az régen lehetett. Járok megint pár kört, de teljesen feleslegesen, mert amelyik nyitva van, az tegnap sem tetszett. Visszamegyek a szállodába. Addig megnézem megint, hova fogok menni. Nyolcra visszamegyek a Kookay nevü étterembe. Rendelek tibeti kenyeret, vajjal, lekvárral. A hölgy még megkérdezi, hozzon-e teát vagy kávét. Kávéra szavazok.

A tibeti kenyér nem más, mint olajban kisütött, fánkszerű tészta. Akkora adag, hogy csak egy egészet és egy csíkot tudok megenni. A kávé is jó. Jóllakottan távozom, de előtte azért kifizetem. Most azon molyolok merre induljak. Mindegyik helyen várni kell, míg megtelik a taxi. Végül úgy döntök, lemegyek a völgybe, ott van egy hindu templom a folyó mellett. Onnan visszafelé jövet megnézem a bön kolostort. Az az egy van Sikkimben. Megkeresem a gépet, amelyik majd indul, valamikor. Pont a szállodám előtt áll és tök üres. Bemegyek a szállodába a kameráért, legalább beülök előre. Mire kiérek, pont beszáll egy hölgy előre. Nem baj két ülés van elől. A biztonság kedvéért megkérdezem, hogy egyedül van-e, ha igen, beülhetek-e mellé? Persze, csak ő akar kívül ülni. Az nekem tökéletes. Jön egy csóka, elkéri az út árát. 60 ropi. Közben felrakom a kamerát. Kérdezi a hölgy mellettem, mi az. Elmondom. Kérdez tovább, honnan, hová, egyedül stb. A szokásos. Odajön a sofőr és mond valamit a hölgynek. Ha jól értettem egy szerzetes már lefoglalta a helyet elől. Nem tetszik neki és mondja a sofőrnek, ő ült be előbb. Különben is, miért nem jó a lámának a második sor. Lassan összegyűlünk, megjelenik a láma is, jó lesz neki a második sor is. Elindulunk. 10 perc múlva megállunk defekt miatt. A sofőr nagyon gyorsan kicseréli a selejtes gumit. Közben a hölgy tovább kérdezget, aztán mondja, hogy nagyon szívesen meghív magához legközelebb. Szerény kis otthonába. Az nem itt van, mert a testvére édesanyja halt meg tegnap és most a testvéréhez jön. Ezt itt mondjuk nem vágom, de így mondja többször is. Meg azt is, hogy ilyenkor 10 napig csak rizst esznek só nélkül és sok folyadékot, vizet isznak. Addig mondja, hogy jöjjek el hozzá egyszer, hogy megadja a telefonszámát. Sose lehet tudni. Félúton egy zöld ház mellett száll ki, itt lakik a testvére. Döcögünk lefelé tovább. Az út vége, a faluhoz közelebb, egyre rosszabb lesz. Érezni minden kis kavicsot, olyan rossz a felfüggesztés. Szerencsésen megérkezünk a faluba. Nagyon túlöltöztem. Süt a nap a völgyben, jó meleg van.  A hindu templomot nem nehéz megtalálni, a folyó túloldalán áll egy nagyon majom képében. 10 méter magas figura. Hanumán, a majom isten. Átsétálok a gyaloghídon, csinálok pár képet.

Néhány majomról is. Azokról nem, akik lenn, a félig kiszáradt folyómederben fényképezkednek. Ráadásul a víz nem azért zöld, mert tiszta. Ennyi elég is volt a látnivalóból, indulok vissza. Csak az indulásra kell várnom egy fél órát a meleg kocsiban. Előre ülök megint. A mögöttem ülő csaj egyfolytában rágcsál valamit. Mintha szotyizna, de itt azt még nem láttam. Szerencsére nem vagyunk tele, így kényelmesen utazom, ez legalább nem akar szétesni. Kirak a kolostornál, ami pont az út mellett van, láttam is már, amikor először jöttem. Persze pofátlanul a 60 ropit kéri el, pedig van még 5 km hátra. Vegyen egy kekszet rajta. A bejárat közelében kis szerzetesek, valami vödör tetejét dobálják egymásnak. Freesbee gyanánt. A kis kolostort egy bön szerzetes alapította, 1984-ben épült adományokból. A bön tibet fő vallása volt, amíg be nem gyűrűzött Indiából a buddhizmus. A kettőnek nem sok köze van egymáshoz, ráadásul a bön inkább a mágusok vallása volt.  A szentély a legkisebb, amit eddig láttam és valóban szerény anyagból készült minden, de mégis itt éreztem egyedül valami kis bizsergést. Ennyi megteszi, mehetek. Mivel nem rég ment el a taxi, most várhatok egy keveset a következőig. Sétálok felfelé egy kilométert, de amikor meglátom a távolban, a szemközti hegyen a várost, ahová mennék, inkább lemondok a gyaloglásról. Jó helyen, mert pont itt van egy buszmegállószerűség. Leülök egy kőre és várok. Jó sokat. Rengeteg jármű halad el mellettem, de egyik sem share taxi. Végre jön egy, beülök leghátulra. Pont a szálloda előtt tesz le. Felsétálok a másik taxis helyre, de nem tudják mikor indul az, amelyik nekem kell. Addig elmegyek a jól megszokott helyemre ebédelni. Most egy vegás pakorát kérek. Pont elég. Visszamegyek a taxisokhoz. Kifizetem a holnapi jegyemet is Namchiba, az első sorba kérem, hogy tudjak kamerázni. Nem tudom nem észrevenni a pályagumikat az egyik mahindrán, le is kapom a telómmal.

Beülök a taximba és majdnem elalszom, de beül előre két fiatal csaj, akik egyfolytában rágóznak és puffogtatnak, mint a gyerekek. Na, itt tényleg sokat várok. Az első sorba megjön az anya, másfél éves gyerekével, plusz egy nő, ezért a két csaj beül mellém. Most már közelről csattog mindkettő. Megjön egy molett szerzetes. Rá vártunk. Vett valami üveglapot is, amit befektetnek a legutolsó sorba. Plusz pár dolgot a kolostor konyhájára, amit a tetőre pakolnak. Mivel a hátsó sorban az üveg van, a láma mellém ül be. Hiába vékony a két csaj, meg én is, igen csak szorongunk. Csattognak is mérgesen a rágóval. Nagy nehezen elindulunk. Még egyszer körbejárom a hatalmas Buddha szobrot, csak most autóval. Felmegyünk majdnem a hegy tetejére. Amikor elkezdünk ereszkedni, nagyon rossz útra térünk. A hegyoldal teljesen meg van csúszva. És mozog folyamatosan. Az utat minden monszun után újra kell alapozni. Kővel. Aszfalttal felesleges. Csak mire befejezik kézi munkával, addigra jön a következő esős évszak. A kilátás, amikor nem takarja az erdő, fantasztikus. Még egy kis őzet is látunk. A kisgyerek haláli, minden kanyarra az ujjával mutogat és ujjong. Kb. 40 perces autókázás után, a  lámának köszönhetően a kolostornál állunk meg. A növendékek kipakolnak, én meg bemegyek körülnézni.

Ez valóban nagy. A szentély köré építették a szerzetesek lakószobáit. Bemegyek a szentélybe. Padok sehol, teljesen üres belülről. Itt biztos nem tartanak mostanában szertartásokat, pedig a terem hatalmas. A háttérben van egy 10 méter magas Buddha szobor. Most fotózok, sehol nincs kiírva, hogy nem lehet.

A kolostor bejárata előtt van egy kis medence, szoborral a közepén és rengeteg aranyhallal a vízben. A szobrok többségét nem ismerem személyesen, ezért nem tudom őket név szerint bemutatni. A könyv azt írja, hogy van itt egy régi kolostor is. A láma csak nagy vonalakban mutatta, arra fenn. Elindulok, amerre az út is visz felfelé. Kinn a gyepen, szerzetesek egyik csoportja focizik, a másik torna mutatványokat gyakorol, úgy mint cigánykerék és hátraszaltó. Valahonnan előkerülnek helyi iskolások is. Jönnek velem fel egy lépcsőn, meg is kérdezik, hova megyek. Mondom. A lépcső felénél meg is látom a kolostort. Nem tűnik réginek, teljesen fel van újítva és szögesdróttal elkerítve. Na ilyet se láttam, ahogy a bejáratot sem. Fel is megyek a gyerekkel a kis falujukba, hátha arról nyílik. Hát onnan sem, de ha már itt vagyok, csinálok pár tájképet. A faluról is egyet. Elindulok vissza, másik irányból próbálkozom. El is jutok egy kapuhoz, de zárva. Lakat rajta kívülről. Ezen is csodálkozom, minek újítják fel, ha nem használják. De még az épületbe se lehet bejutni, olyan az egész, mint egy erődítmény. Látok egy ösvényt a drótkerítés mellett, megyek tovább, most már az erdőben. Végre meglátom a főbejáratot, ami a hegyoldalra néz. Ez is nagyon furcsa. Ekkor hallom meg a cintányérok és dobok hangját a kolostorból. Ezek szerint csak lakják. Lassan felfogom. Ez egy elvonuló hely. Azért van a lakat kívülről. Csak ételt vagy annak valót hoznak ide fel. Ide olyan szerzetesek jönnek, jöhetnek, akik több hónapos vagy éves elvonulásra, lelki gyakorlatra vágynak. Szerintem ez vadi új épület, a régit már nem fogom megkeresni.

Akkor ebből ennyi elég is volt, indulhatok hazafelé. Remélem elérem a csávót, aki hozott idefelé. A hegymászásba enyhén szólva is megizzadtam, jól esik majd egy zuhany. Igyekszem lefelé. Tényleg mákom van, alig érek le a hegyről az országútra, jön a csávó. Leintem. Csak négyen vagyunk, kényelmesen elférek. Visszafelé gyorsabban vezet, gondolom a gyerek miatt nem sietett. Amúgy eddig ez volt a legjobb állapotban lévő Mahindra, amiben ültem. Az út végére azért tele lett kipufogógáz szaggal. Úgy látszik, annyira mégsem jó. Hatra be is érünk, megyek netezni. Mennék, ha a köcsög nem hatkor zárna. Tegnap hétkor. Gyorsan megyek vacsizni, mielőtt becsukják azt is, idő előtt. Vega momót kérek. Még egy csésze levet is adnak hozzá, legyen miben megmelegíteni. Legalábbis én erre használom, mert egyébként íztelen. Megint jóllaktam. Reggel még jövök, indulás előtt. Most megyek, írok és alszom.

1. rész

2. rész

4. rész

5. rész