Úgy látszik a kutyákkal minden éjjel meggyűlik a bajom. Lehet vagy két óra amikor egy egész falka ugat az ablakom alatt. Mindez senkit nem zavar, csak engem, de nagyon. Várok megint türelmesen, hátha elhúznak a francba, de nem. Megállás nélkül ugatnak, főleg az egyik. Vele kezdem. A mágia működik, abba nem hagyja, de legalább elmegy messzire. Mivel a többiek maradnak, folytatom velük. Egy percen belül eltűnik az összes. Miért kell ilyennel szórakoznom az éjszaka kellős közepén? Majd egyszer rájövök. Hatkor keltenek a melósok, szokás szerint. Kényelmesen összepakolok, kicsit punnyadok, majd felmálházva elindulok. A szoba kulcsát az üres recepción hagyom, majd lesétálok a taxisokhoz. Ott az egyik csóka megmutatja, melyik indul Siliguriba. Odamegyek, fiatal srác a sofőr. A nagyobbik csomagomat felrakja a tetőre, majd kérdi a kicsivel mi lesz. Az marad nálam, laptop van benne. Ha már hátra ülök, nem akarom-e az ülés alá rakni. Eszemben sincs. Vadi új, meg kibír az ölemben három órát. Sajnos kamerázni nem tudok, nincs kedvem felrakni a szélvédőre úgy, hogy nem vagyok ott. Az egyetlen említésre méltó jelenet, amikor a szűk utcán az „iskolabuszból” kiszállnak a gyerekek. A kis retek hatüléses Suzukiból tizenöten. Legalább. Olyan nagy a forgalom, hogy fél óra alatt teszünk meg 5 kilométert. Hol felhőben, hol napos időben vezet az út. Ahogy ereszkedünk lefelé, tisztul az idő, ugyan párás marad továbbra is, de legalább látszanak a tea ültetvényekkel borított meredek hegyoldalak. Az egyik helyen éppen a leveleket gyűjtik be, lehet kb. 60 fok a lejtése. Ahhoz képest, hogy mennyi autó van, viszonylag normálisan vezetnek. Dudálással jelzik, ha előzni akarnak, a lassúbb pedig elengedi a másikat. Nem vergődnek különösebben. A másik vicces dolog az index. Amikor éppen nem középen, akkor az út bal oldalán közlekednek a jobb kormányos autók. Amikor viszont megállnak, akkor jobbra indexelnek, ezzel jelezve, hogy előzzék meg őket. Már amikor használják és tényleg nem jobbra akarnak kanyarodni. Valahol megállunk még reggelizni, de igazából csak a sofőr meg a segédje kajál, a többiek, ahogy én is, inkább chipset vásárol. Egyébként nagyon olcsó a kaja, tea 5 ropi, momo 30. Talán majd máskor. Fél óra múlva elindulunk, most kezdem érezni, túlöltöztem. Beérünk Siliguriba, totál káosz, a főútat éppen újjáépítik. Megállunk és szól a csóka, innen lehet menni a reptérre. Ja, itt áll pár pénzéhes sakál az út szélén. Amikor leveszi a zsákomat a tetőről, megkérdem, mennyi a normál ár a reptérig. 300 ropi, ha nem share taxival megyek. Rendben. Jön is az első, mondja szemérmetlenül a képembe 700. Én meg megyek tovább. A másik 500-at mond. Még mindig legyintek és már 10 méterre lehetek, amikor hallom, hogy az egyik kiabál valamit. Megfordulok. Az egyik integet lelkesen, de amikor odaérek, még mindig 500-ról beszél. Minek hívott? Akkor mondom neki, a múltkor 400-ért hoztak idáig. Tehát annyiért is akarok odamenni. És még így is jól jár. Akkor el kezd nekem magyarázni a parkolódíjról. Felejtsd el, az a te sarad. Benne volt az árban. Az egyik végül belemegy, elvisz annyiért. Be is ülök egy egész új kocsiba és szép lassan araszolunk ki a főútra. A légkondit nem kapcsolja be, mert spórol, ahogy a sebváltással is. Már majdnem lefullad az autó, amikor visszavált nagy nehezen. Amikor jöttem, vasárnap délután volt, pár ember és autó kavarta csak a port. Most akkora forgalom van, hogy szinte lépésben haladunk. Néha-néha a forgalommal szembe elkezd előzni, hogy két kocsival előrébb legyen. Nagy sokára megérkezünk, a bejárati kapunál elkéri a jegyet, 60 ropi egy órára vagy egy napra. Nem lehet óradíj, mert annyian lebzselnek itt. Félreállunk kiveszi a csomagjaimat és adok neki egy 500-ast, mert nincs nálam kisebb. Elrakja az ingzsebébe és már menne el. Finoman szólok neki, ne felejtse el a százast vissza adni. Akkor makog valamit a parkolójegyről. És nagy nehezen elővakar egy 50-est. Mivel nem a legjobb helyre állt meg, jön a rendőr, hogy guruljon odébb. Én meg szólok neki, el ne menjen, mert dühös leszek. Félreáll, és hosszas keresgélés után talál még egy ötvenest. Nem köszönöm meg, mert nincs mit. Előszedem a papírjaimat a bejáratnál, mert anélkül nem engednek be. Leragasztom a nagy zsákomat, átvilágítják, majd lepecsételik. Így vihetem a csekkoláshoz. Még nincs a jegy a kezembe, amikor a pultnál mellém áll egy paraszt, hogy akkor most ő következik. Én meg szólok neki, látom nagy a család, hogy ennyire siet. A gyökér asszony meg elfoglalja a szaros poggyász kocsijával a kifelé vezető utat. Szólnak neki, szólok neki, de mint a vakegér. Már csak röhögök rajtuk. Isten barmai. A reptéren nincs wifi, ezért írok. Majd másfél óra múlva felszállok a gépre és mire belejönnék az írásba, már Kalkuttában vagyok. Ranjitha mondta, hogy prepaid taxival jöjjek, mert az olcsóbb. Hát nem az. Pofátlanul lenyúlnak, 520-at kérnek el arra az útra, amiért 300-at fizettem. Nem vitatkozom, előveszem a telómat és mutatom a címet. Felírja a számlára, fizetek és elindulunk. A sofőr nem nagyon vágja az utat, így beizzítom a telómon a gps-t. Még jó, hogy elmentettem a pozíciót. Így csak arra várok hogy megtalálja a műholdakat és már mutatja is az utat. A sofőr jó párszor elveszíti a fonalat és végül kikötünk a víztoronynál. Sajnos ennyi maradt meg benne. Az, hogy onnan még van egy utca, aminek a neve is le van írva… Mondom neki, hogy merre menjen, és valóban, ott az ismerős utca, a kapu. Megérkeztem. Ahhoz képest, hogy én mutatom meg a címet, igen csak drága a fuvar. Csodálkoztam is, honnan tudja fejből, mi merre van egy 20 milliós városban. De valószínűleg összebeszélnek A lift nem működik, így gyalog megyek fel a negyedikre. Azért van még lépcső Indiában, a hegyeken túl is. A lakat az ajtón lóg, de nincs bezárva kívülről. Kopogok. Semmi. Egy kicsit hangosabban, de megint semmi. Lecuccolok a lépcsőre, most mi legyen. Az ajtó belülről van bezárva, délután 5 óra, dög meleg, biztosan alszanak. Nem várom meg, míg felébrednek. Megcsörgetem Ranjitha számát, csak kétszer, nehogy felvegye, mert egy vagyonba kerül. Semmi. Lemegyek a lépcsőn fél emeletet, bámulok ki az ablakon, amikor nyílik az ajtó. Ranjitha örvendezik és mondja, hogy aludt. Innentől kezdve pörög mint a motolla. Beviszem a cuccokat a szobába, ahol aludni fogok, közben már csinálja az üdítőt. A mangós mindig jöhet. Már hívja is a férjét, aki biztos a hivatalban van. Én már csak így mondom, ők meg szolgálatnak. Mint a katonaságban. Fél hatra járnak dolgozni, fél tízig. Utána már nem tudom, mert a múltkor is este hétkor még elmentek dolgozni, talán egy órára. Megmelegíti a kaját, leülök az asztalhoz és degeszre tömöm magam. Csicseriborsó, rízs, spenót, meg padlizsánkrém. Annak kicsit füstös ize van, szerintem parázson sütötték. Az étel mellé mindig ad lilahagymát, uborkát és egy kis zöld citromot. A citrom felét rányomom a lilahagymára, a többit bele a pohárba, majd vízzel nagyon jó lesz. Már épp megeszem az egyik fajtát és örülök, hogy kivégeztem, erre odarak még egy adagot. Szólni sincs időm.
Közben kérdik, mennyi volt a taxi és amikor mondom, ők is csodálkoznak. Ez a külföldinek szóló tarifa. Sajnos a taxis egy külön állatfajta, regisztrálni kéne őket, mint a hiéna egyik rokona. Elpilledni sincs időm, mert valamit mindig kérdeznek. Nemsokára jön a szokásos tejes tea, de most várok vele, lelkesen fújom, még a bőrke is felragad a csésze falára. Az jó, mert sose szerettem. Lassan elszűrcsölöm a teát, amikor hozza a mártogatni való sütit. Az már nem fér belém, falat alig csúszik le a torkomon. Kérdi a képeket, mondom, sok van. Ott a nagy lapos tv, csodák csodája, még kábel is van hozzá. Összekötöm a laptoppal, majd kirakom a képet a tv-re. Elvezi mindkettő. Közben a férj, Ajit, elvonul kaját csinálni. Lassan kilenc óra, kaja idő. Még mindig tele vagyok, ráadásul a vizet is nyelem, mint a kacsa. Nincs mit tenni, eszek megint valami finomságot. Utána édesség. Ha ettől nem fekszem ki holnapra, akkor hálát adok az égnek. Végre eljön a lefekvés ideje, lezuhanyozok, nem mintha attól lehűlnék, de legalább tiszta vagyok. Kicsit írok, de nagyon álmos vagyok. Megyek aludni.
Sajnos sokat forgolódok, a zajos ventillátornak köszönhetően. Annak folyamatosan mennie kell, mert különben tényleg áll a levegő a szobában. Reggel hatkor már fent vagyok. Ranjitha termoszban hagyott teát, megiszom. Összeszedem a mosni valót és berakom az LG buborékos mosógépbe. Hasonlóm volt, ami az exemnél maradt, csak Deawoo márkájú és ahogy hallottam, bírta 15 évig. Mivel nem indul el rendesen, megnézem, hogy honnan nem jön a víz. Mondjuk előbb össze kéne kötni vele. Amikor ezt megoldom, nézem, hogyan dolgozik. A víz baromi lassan jön a csapból. Előbb azt nézem, de ott jó a nyomás. Akkor a gépnél lehet a probléma. Szétszedem, majd megtisztítom a szűrőket. Most már jobb. Valamiért az ázsiai modellekbe nagyobb nyomáscsökkentőt szerelnek be, de lehet vízkö a mosószeradagolónál is. Mindegy, nincs csavarhúzóm. A víz így is sokkal jobban jön. Pont amikor végez a gép a mosással, jönnek Ranjitháék. Mondom, hogy a víz jobban folyik, ne lepődjön meg. Jót derül rajta. A reggeli, kuktában főtt vegyes zöldség , pirított zsemlével. Pont elviselhetően fűszeres, nem fogok tőle kifeküdni. Amikor végzünk, összeszedem a gépet, telefont és hozzá a power bankot. A gps képes leszívni az akksit. Úgy tervezem, hogy 6 körül jövök vissza, addigra már itthon lesznek a szolgálatból. Ajit robogóval visz ki az elágazáshoz, ahonnan busszal tudok menni a Viktoria Memorialhoz. Azt állítólag az angolok építették, a Taj Mahal mintájára. Meglátjuk. Még mindig motorozok Indiában. Nem kerülhetem meg. Itt szerencsére nincs akkora forgalom, mint a belvárosban. Hamar odaérünk egy nagyobb csomóponthoz. Valami bypass a neve, de nem tudom megjegyezni. Felrak egy buszra és megbeszéli még a kallerral, hogy szóljon, hol kell leszállnom. A busz kétajtós, aki a másodikon száll fel, az nyomul hátra, utána meg vissza. A pesti hetes buszt kell elképzelni csúcsidőben és megszorozni kettővel. A buszon 40 fok lehet, izzad mindenki. 20 perc után már én is. Mivel dugó van sok helyen, amikor áll a busz, áll a levegő is. Amikor meg megy, mint az állat, nyomja a dudát egyfolytában. Végre szól a kaller, leszállhatok. Erre előre fel kell készülni, mert a busz lendületből megy. Pont annyira fékez le, ha nincs lámpa, hogy még guruljon. Eközben kell megoldani a fel- és leszállást. Odaaraszolok, szerencsére van előttem valaki, aki félretolja a tömeget. Hála az égnek, lámpás kereszteződés, úgyhogy van időm leszállni. A mai történetet papucsban gondoltam végrahajtani, eddig bevált. A nadrágom tiszta víz lett az izzadtságtól, de hamar megszárad. Előveszem a telót és megnézem a gps-t, hol rakott le. Innen még kb. egy óra gyalog. Még nincs veszettül meleg és ez az oldal tele van árussal, meg árnyékkal, így nekivágok az útnak. Sokan most pakolják ki a portékájukat. Van itt minden, mint a búcsúban. Cipő, papucs, ing, poló, táska, kozmetika. Ezek külön szektorokat képeznek. Utána jön a kajáldás rész. Ez megint nem a magamfajta átutazónak való. Szépen elsétálok az India Múzeum előtt, de valahogy nem izgat. Gyerekkoromban bejártam egy pár múzeumot a szüleimmel. Annyi elég volt. A túloldalon egy hatalmas kert kezdődik, ezért átmegyek, hátha be tudok menni valahol. Majd délután öttől, maximum. Délelőtt csak kilencig volt nyitva. Akkor ezt meghagyjuk másnak, csinálok két képet, aztán gyalogolok tovább. Megtalálom az egyik bejáratot, kifizetem a tízszeres belépőt, 200 ropit. Kivűlről jól néz ki, impozáns, szép a kert is.
Most már kezd meleg lenni, a kólámat is megittam. Persze erről az oldalról nem lehet bemenni, körbe kell járni, mert itt a kijárat van. Valami idióta kitalálta, hogy folyami kaviccsal töltse fel a széles utat, papucsban kifejezetten élmény rajta bénázni. Még mindig szép, kívülről.
A bejáratnál fémdetektor, nehogy bevigyek valamit. A csalódás belül kezdődik. Fényképezni nem lehet, bár nem is tudnék mit, mert annyira prosztó belülről. Ha ezt a Taj Maharól mintázták, akkor a tervező csak korabeli festményekről láthatta. Az, hogy márvány borítja kívülről, még nem összehasonlítási alap. Belül sötét, szürke minden, a kupolán mini ablakok. Nem tudom, hogy képzelték a világítást, de a 20-as években már voltak jobb megoldások. Azért körbejárom, amit lehet, kb. húsz perc alatt végzek is. Ez egy borzalom. Igaza volt annak, aki azt mondta, nincs túl sok látni való Kalkuttában. A kertben megpróbálok egy fa alatt wifizni, ki van írva, hogy lehet. Persze csak indiai telószámmal. Köcsögök. Nehogy már az a pár külföldi, aki erre vetődik, 30 percet ingyen wifizzen 200 ropiért. Természetesen itt is megtalál, néhány majom, aki engem néz annak és szelfizik velem. Ennyi elég is volt ebből a helyből. Nézem a gps-t merre menjek, elindulok gyalog. Valószínű, nem vagyok normális, erre másfél óra után rá is jövök. Inkább fogok egy taxit és bevitetem magam a sűrűjébe. Old China Market. Kínai egy szál se. Tömeg viszont igen. Előszedem a gépet és elkezdek lesipuskázni. Nagy esélyem van rá, maximum 10 százaléka fog sikerülni, abból is 10 százalék a jó kép. Tehát 100-ból egy.
De az nagyon tetszik és nem is emlékszem az arcra. Azt tudom, hol készült, csak nem láttam mit fotózok. A sűrűjében járva, nagyjából sejtem az utat, merre akarok menni és valóban kijutok a Howrah nevű hídhoz. Ez alatt van egy híres virág piac. Erre vagyok kíváncsi. Itt is lövök pár képet, néhány sikerül is, de igazából csak azok a jók, amiket észreveszek és rendesen beállítva kapom le. Itt azért jobb az arány 30-ból egy.
Végigmegyek a piacon, majd fel a hídra. Itt csinálok egy képet, amikor egy öreg szól, hogy tilos fényképezni. De jó. Pont a táblát fotóztam le. Nem értem ezt a parát, ma már olyan mini kamerák vannak, ha valaki akarja, simán lefényképez bármit, jó minőségben, a műholdakról nem is beszélve. Mindegy, visszamegyek a dzsumbujba, wc-t kéne keresni. Nem az utcai, talponállós, nyitott változatra gondolok. Nagy nehezen találok egy földalatti, légkondis bevásárló bazársort, meg wc-t is. Igen, ez az egyik legnagyobb probléma az étel bevitele után. Az valamikor ki is fog jönni. Hála az égnek, a dolog letudva. Veszek még egy 600 milis kólát, itt ez a közepes méret és pont belefér a fényképezőgép táskájának oldalsó zsebébe. Még az árnyékban is nagyon meleg van. Vigyázok azért, ne igyam túl magam. Még Delhiben jártam úgy, 42 fokos melegben, hogy annyi folyadékot ittam hirtelen, a vesém nem tudta feldolgozni és hasmenésem lett tőle. Innék valahol mangó lassit, de úgy látom ez nem dívik errefelé. Megunom a fényképezést, elindulok hazafelé. A gps szerint kb. 6 kilométerre vagyok és másfél óra alatt legyalogolhatom a távot. Egy darabig a rendes főutat követem, majd letérek valami mellékesre. Nos, azt hiszem, ez megint olyan, amit nem nagyon lehet leírni, csak átélni. Az út egyik oldalán a luxus lakónegyed 20 emeletes épületei, a másikon pedig a kis putrik követik egymást. Amik az út szélén vannak, üzlet és lakóhely gyanánt is szolgálnak. A mögöttük lévő, pár négyzetméteres viskókban valóban sokan élnek egy fedél alatt, de ezt mégsem nevezném nyomornak. Ahogy megyek át egy hídon, a tövében épült lemez bódék tetején mindenhol műhold figyel. Lassan rájövök, papucsban gyalogolni egész nap, plusz ez a pár kilométer, nem a legjobb ötlet a részemről. Izzasztó meleg van, ahogy tartom a fényképezőgépet, még a könyökömről is folyik a víz. El is rakom, igazából nincs mit fotózni. Átmegyek egy forgalmas úton, fejem felett a be nem fejezett magasvasút pont itt ér véget. A túloldal ismerős, két nagy medence, vagy víztározó, de olyan koszos, nem tudom mi élhet benne. Erre hozott a taxis a reptérre, amikor mentem Bhubaneswarba, jó két hete. Ez is putris környék, egy utcával odébb is megyek, mert elbambultam. Nem baj, mert így is megtalálom az utcát, ahol Ranjitháék laknak. Bemegyek a kapun, az őr leültet. 6 óra múlt, nem sokára jönnek a szolgálatból. Addig kitörlöm a gépből a rossz képeket. Ezzel el is megy annyi idő, hogy amikor befejezem, éppen megérkeznek. Ahogy felérünk, Ranjitha pörög megint, megetet. Nem tudom, hogy lehet ennyit enni, de tömne mint a kacsa. Most már figyelek, véletlenül se tegyen többet a tányéromra. Nagy nehezen megeszem, ami a tálcán van, jó mindegyik. Mondják az indiai nevét, de nem tudom mind megjegyezni. Az egyiket azért ismerem, mert azt én kértem. Okra, bindhi vagy más néven ladyfingers. Ez jó, puha és friss, nem úgy, mint Gangtokban. A vacsora letudva, de akkor meg jön a tea. Valami ropogtatni valót is ad mellé. Megint fullon vagyok. A tea után kicsi tévézés, közben kikérdeznek, merre jártam. A tea nem oltja a szomjamat, így megiszom a citromos vizemet is. Szerencsére az esti kilenc órás vacsora elmarad. Helyette megnézem a neten, be tudok-e csekkolni a cardiffi járatra. Megint nem sikerül. Bízom benne, hogy a párizsi reptéren ki tudom nyomtatni a jegyemet, plusz költség nélkül. A biztonság kedvéért lefotózom a képernyőt, igazolván, hogy nem tudom megcsinálni. Irány aludni, de előtte Ranjitha odaadja az ő ajándékát, egy hosszúkás pénztárcát, meg ágyneműt, két párnahuzattal. Ő vette azon a puccos helyen, ahol az első napon voltunk. Nagyon örülök, bár az ágynemű kicsit túlsúlyos, majd át kell rendeznem a zsákokat.
Aludnék, ha a varjak és a ventilátor hagyna. Kimegyek a wc-re éjjel kettőkor. Kicsit feláll a szőr a hátamon, amikor megpillantok két bazi nagy és lapos páncélost a padlón. Jó tíz centis példány mindegyik, csáppal együtt a duplája. Inkább átmegyek a másikba, rájuk csukom az ajtót, talán nem erre jönnek ki. Egy idő után lekapcsolom a ventit, inkább meleg legyen, aludni is akarok végre. Hatkor szokás szerint felébredek, megiszom a termoszból a teát, eszek mellé gyümölcskenyér szerűséget. Ennek biztos fog örülni. Kimosom a túra gatyámat, a só kiütött rajta. Bedobom az LG-be, negyedóra alatt kimossa. Kiakasztom, mire megjönnek, meg is szárad. Addig írok. Reggelire masala dosa-t hoznak. Valami csípős és tejes löttyöt mellé. A csípős nem jön be, reggelire nem az igazi. A másik nem tudom mi, pont ellensúlyozza a dosa csípősségét. Utána kapok tejes kávét, próbálom óvatosan elszűrcsölni. Szerintem szétégetik az ízlelőbimbóikat még gyerekkorban, azért bírják ezeket az extrém ízeket. Kávé után Ajit kivisz a kereszteződéshez, ahol a helyi tea árustól megkérdezi, melyik busznak nem nevezhető járművel tudok elmenni a Belurh Math komplexumhoz. Várunk több mint 20 percet, mire megérkezik a „busz”. A kaller leültet. Adok neki egy húszast, pár ropit ad vissza belőle. Akkor hosszú lesz az út. Megyünk ezerrel a széles úton, ahol kell megállunk vagy ahol a delikvens akar, de akkor szigorúan csak gurulás közben szállhat le. Közben a mellettem ülő öreg leszáll, már örülök, hogy elférek, erre odaültet mellém egy kövér csajt. Hülye voltam, hogy nem ültem be rögtön az ablak mellé, mert most csak fél seggel tudok ülni rendesen az ülésen. Kicsit később a kaller kérdez valamit, felállok. Mondom hova mennék, ja, az a végállomás. Vissza nem tudok ülni, mert a disznó rögtön elfoglalta az egész ülést. Állok egy darabig, amikor a sofőr mellől leszállnak. Rögtön ledobom magam oda. Legalább látom, mit csinál. Jól vezet, mindig nézi az apró tükröket. A duda az külön történet. Először nem is figyeltem, mindaddig, amíg nem használta a dallamkürtöt. Akkor látom, hogy a műszerfalon van két morze szerű kar. Az egyikkel rendesen tud pötyögteteni és ha lenyomja, akkor érintkezik az alatta lévő gombbal. Tényleg tud vele morzézni. Amikor a másik pöcköt folyamatosan nyomja, akkor a duda szakaszosan szól és az nem dallamkürt. Amikor átérünk a folyó túloldalára, a busz is megtelik. Így kevésbé szellőzik és kezd meleg lenni. Végre 40 perc után megérkezünk a végállomásra. Keresek egy árnyékos helyet az út szélén és megnézem a gps-t. Elvileg innen még két kilométer. Azt legyalogolom. Volt annyi eszem, hogy a vízhólyagos talpam miatt, túracipőben jöttem. Igaz, hogy meleg, de járásra való. Veszek egy Limca-t, keserű citromos lötyi, nagyon szeretem. Amíg sétálok kattintok párat.
Mire odaérek a gps által jelölt helyre, meg is iszom. Azon a ponton híre-hamva sincs semmilyen templom együttesnek. Itt acél és vas feldolgozó üzemek vannak. Némelyikből olyan hang szűrődik ki, mintha gőzgépekkel dolgoznának. Nagyon örülök a felesleges túrának, már nincs is kedvem megkeresni. Azért nem adom fel, megkérdezem a helyi villanymotoros scooteren pihenő csókát, mennyiért visz el a Belurh Math-hoz. Egy húszas. Akkor jó, addig is ülök. De inkább pattogok, mert a pici kerekek minden zökkenőt megéreznek, arról nem beszélve, hogy itt betonkockák vannak aszfalt helyett. Elindulunk visszafelé, ahonnan jöttem és lerak a buszvégállomáson. Mekkora lúzer vagyok. Kérdem, merre van. Int, arra befelé kell menni. Elindulok, itt legább árnyék van a pálmafák miatt. Hatalmas és impozáns épületek, nagy kerttel, kőfallal elzárva a külvilágtól. Maszek iskolák, egyetemek. Odaérek a bejárathoz, katonák állnak mindenhol, ez egyébként jellemző minden ismertebb objektumnál. Fizetni nem kell, legalább van valami ingyen is. Hatszemélyes golfkocsival gurlunk 300 métert, ennyit kibírtam volna gyalog is. Itt kell leadni a cipőt, ha valaki be akar menni a szentélyekbe. Amint meglátom, hogy fotózni nem szabad, még kívülről sem, nem akarok bemenni és összedzsuvázni a zoknimat az aszfalton. Van szőnyeg is, de nem sokkal tisztább. Lemegyek a folyóhoz, ugyanis a komplexum folyóparton terül el. Elvileg Krishna hívőknek építették, de járnak ide hinduk is, egy csapat éppen most próbálkozik a fürdéssel. Az egyik pasi mobillal fényképez, azonnal szólnak neki az őrök. Még a folyó felé tartó asszonyokat sem fényképezheti. Vicces ez a para. El is húzok a kijárat felé, amikor meglátom, hogy van nyilvános wc. Kis dologra befizetek kemény 1 ropit. Azt hiszem nem keresek más objektumot, inkább visszamegyek fényképezni a virágpiacra. Áll egy pár taxi, az egyikkel megalkuszom 300 ropiba, hogy elvigyen oda. Gps szerint 8 km. 20 perc alatt oda is érünk és kiszállok a csomópont kellős közepén. Még kérne baksist, de elhajtom. A Limca már régen elfogyott, innom kéne valamit. Pont ahol kiszállok, kókuszlevet árulnak. A múltkor nem tudtam kipróbálni, mert Sanitha lebesszélt róla. Itt az alkalom, vesszek is egy adagot 20 ropiért. A háromkerekű riksán a fele dió felvágva. A melegben jól fogy. Kiválaszt egy kisebbet, nézem is mit spórol itt nekem. Levágja amit kell, kinyitja a tetejét és beletesz egy szívószálat. Azt kell, hogy mondjam, kellemes íze van. Semmi extra, nem édes, de nem is víz ízű és majdnem fél liter volt benne. Az üres diót visszateszem a riksára, a többi közé. Ez jól esett. Elsétálok a piacra. Az egyik fele éppen a híd alatt van, itt kellemesnek mondható időjárás van, azonban a félhomályban szinte semmit nem tudok fotózni. Ki kell mennem a napra. Sok képet csinálok, van ami jó, de nem az az igazi aha élmény egyik se. Az egyik helyen látom, hogy valami szűk résen nyomulnak be az emberek a bódék mögé. Megyek én is. Ponyvával lefedett területre érek, jó meleg van, szinte áll a levegő. Itt másfajta növényeket árulnak.
Kimegyek a ponyvák alól, mert ennyi elég volt és levegő is kéne. Kint sem jobb sokkal, mert a nap miatt enyhén forró a fejem. Kellett volna valami sapka. A víz nem elég, azt hiszem megkeresem a dinnyés standot, ahol a szeletelt, sózott változatát kínálják. Úgy is lesz. Nem tudom mitől lesz fekete a só a dinnyén, de jól esik fapiszkával felszúrni egy-egy darabot a banánleveles tálcában. Emlék gyanánt csinálok is egy képet, ami elég jól sikerült. Szólnak a csávónak, hogy fotózom és miközben a portékáját hangosan kínálja, felém fordul.
Utána bemegyek a sűrűjébe és szigorúan csak az árnyékos utcákat keresem. Ott ki lehet bírni. Néha megállok és fényképezek, többen is szólnak, hogy fotózzam le őket. Úgy látszik, ez is a népi játékok közé tartozik. Persze van olyan is, akinek nem tetszik és nyavalyog, de amikor megmutatom és hozzáteszem, bjutiful, akkor már csak mosolyog.
Minden utca szakosodik valamire, van ahol a művirágokat nyomják ezerrel, máshol az elektromos cuccokat, lámpákat, kapcsolókat. Ranjithának veszek adatkábelt a telójához, hogy le tudja menteni a képeket számítógépre. Azt hiszem lassan véget ér az utam, elindulok hazafelé, holnap korán kell kelnem. Másfél óra alatt ismét haza gyalogolok. A végén nem tévesztem el az utat, de igazi szlömös helyen megyek keresztül. Annak ellenére, hogy ezek az emberek valóban mélyszegénységben élnek, nem éreztem soha, hogy valaki csúnyán nézne rám. Furcsán biztos, mert négyzetkilométeres körzetben én vagyok az egyedüli fehér ember. Egy putriban veszek kólát meg mangós cuccot és így érkezem meg a szálláshoz. A házmester székkel kínál, amire lerogyok. Kimerítő volt a mai nap és néha úgy éreztem, napszúrást kaptam. Meg is csörgetem Ranjithát, nincs kedvem egy órát várni. Mire megérkezik Ajit, a mangós italt ki is végzem. Beenged a lakásba, majd kinyitja a két erkélyajtót. Egy kis kereszthuzat. Elindítja a ventiket is, ez most jól esik. Miután elmegy, a zuhany alatt próbálok felfrissülni, de a beton miatt, a csapból is meleg víz folyik. Ha friss nem is, de legalább tiszta leszek. Tudják, hogy a kedvencem mangós üdítő, kapok egy palackkal, vacsi előtt mind benyelem. Elkezdek pakolni és nagyjából összekészítem a csomagokat. A nagy zsákba csak 15 kilót pakolhatok, azt mindig lemérik és a cardiffi járaton annyi a maximum. A kézi poggyásszal nem foglalkoznak, mint Magyarországon. Leülök tévézni. Nemsokára megérkeznek vendéglátóim és Ranjitha nekilát megmelegíteni az ebédet. Lesz még vacsora is. Valamilyen bengáli kaját készített. Elémrakja az emberes adagot és nekilátok. Az egyik csípős, azt hanyagolom, de a többi jó. Megint figyelnem kell, nehogy túletessen.
Kaja után nekilátok megtömni a zsákokat, ne reggel kelljen azzal is vacakolni. Nem tudom befejezni, mert menni kell kávét inni. Itt szigrorú napirend van. Leülök a tévé elé és amíg várom, hogy kihűljön, kikérdeznek. Mondom, hogy csak egy kopexumban voltam és a másikat már nem volt kedvem megkeresni. Nem mellesleg, elfelejtettem a nevét és így elég nehéz lett volna megtalálni, de ezt nem kötöm az orrukra. Kérdik, mennyi volt a taxi idáig. Amikor mondom, hogy gyalog jöttem megint, furcsán néznek rám. Én meg magamban, nehogy ne tudjak már 6-7 kilométert legyalogolni, még ha meleg is van. A Balatonon 25 perc alatt lenyomok 3 kilométert, ha nagyon sietek a vonathoz és nem futok. Mindegy. Lassan itt a vacsoraidő, addig befejezem a csomagolást. Dög meleg van a szobában, hiába megy a venti, megizzadok a pakolásban. A vacsora megint helyi specialitás, alig tudom magamba tömni. Mondom is, hogy dagadt leszek. Csak az a rossz, hogy ezeket külön kéne enni és nem egybe. A rízs mellé kapok currys, csípős csicseriborsót, meg tejbe áztatott levestésztát, mazsolával és kesudióval. Valahol ettem már ilyen édességet, de nem emlékszem. Plusz a hagyma és az uborka. Megint csak az jut az eszembe, szerencsés vagyok, ha ettől a tejes currytől nem fekszem ki. Odaadom Ranjithának az adatkábelt, amit azon a bazársoron vettem, ahol az utcán patkolták a mobiltelókat. Örül neki, csak azt hiszi, hogy az enyémet akarom neki odaadni, mert az is fehér. Amikor megmutatom a sajátomat, megnyugszik, csak azt kérdi mennyi volt. Ajándék, filléres dolog. Elteszem magam holnapra.
Sokat nem alszom a meleg miatt, fél négykor pedig felébresztenek. Ranjitha csinál kávét, amivel megint szétégetem a nyelvem. Rövid búcsúzkodás, a taxis pontban négykor a ház előtt vár. Ugyanaz, aki a múltkor is kivitt a reptérre, amikor Bhubaneswarba ment a gépem. Ajit most is mondja, hogy csak 300-at adjak neki. Gondolom ez is több a szokásosnál, de neki is élnie kell valamiből. A kihalt utcákon gyorsan lehet haladni, már amennyire a hatvanas tempót annak lehet nevezni. Bár ahogy közlekednek, ez pont elég is. A reptéren szerencséje van, mert az indulási oldalon két csóka le is inti, nem kell várnia. Adok neki egy százas borravalót, pont annyim maradt, hogy még veszek bent valami kaját reggelire. Előveszem a papírokat, de bejáratnál a katona magyaráz valamit, nem akar beengedni. Akkor keresek egy poggyász kocsit, ne cipeljem már feleslegesen a cuccaim. Visszagurulok a bejárathoz,végre beengednek. Keresem az Emirates pultját, azt meg is találom, üresen, plusz, a gépem nincs a kijelzőn. Mi a fene. Nézem a kinyomtatott papírjaimat és akkor veszem észre, hogy a hat negyvenöt a becsekkolás kezdete, nem az indulásé. Mekkora lúzer vagyok. Elég lett volna Ranjitháékkal ötkor elindulni. Mondjuk az az egy óra nem oszt nem szoroz, de van még majd öt órám az indulásig. Addig leülök, megnézem a leveleket a neten, írok, alszok, amíg fel nem ébreszt egy szikh család. Pont mellém kellett letelepedni ezen a bazi nagy reptéren. Az öt éves forma büdös kölök, addig vergődik, amíg ki nem veszi a nővére kezéből az iphone 6-os telót, nehogy tudjon már zenét hallgatni. Utána a fülhallgatót lerakja a földre. Bármit mondanak neki, mindenre nemet mond. Jól pofán is verném, ha az én kölköm lenne. Uralkodik az egész családon. Ráadásul nem hagy aludni. Nagy nehezen elérkezik a csekkolás ideje. A szokásos csomagellenőrzés, majd jegyátvétel. Legalább egy jó hír van, nem kell a csomagot Dubaiban felszednem, majd csak Párizsban. Még meg kell keresnem a kilépő oldalt is. Olyan nagy a reptér és nincs igazán kiírva, merre menjen az ember. Körbe is járom, mire megtalálom az Immigration feliratot. Mondjuk, ezt nem vágom, ha elhagyom Indiát, miért ez a felirat van. Mindegy. A pultnál kérdi a fazon, hol szálltam meg Kalkuttában. Kétszer is el kell mondanom, barátoknál. Nagy nehezen elenged. A másik oldalon keresek egy kávézót, de az első nem túl bizalom gerjesztő, ezért átmegyek a reptér másik végébe. Ott veszek egy capuccinot, meg egy dobozos kólát. Pont 200 ropi, amennyi a zsebemben van. Lassan elérkezik a beszállás ideje, addigra megiszom mindegyiket. Jó nagy gép, amivel megyünk Dubaiba és ismét eszembe jut, ha netán legközelebb ülőhelyet nézek, előre vegyek jegyet, ne hátra. Természetesen a helyemen megint ülnek, de most nem cserélek. Finoman felállítom a haverokat, üljenek csak széjjel, ha már olvasni nem tudnak. Beülök az ablakhoz, van elég hely, de a kis köcsög könyöke folyamatosan átlóg hozzám. Úgy látom, harcolni kell minden centiért. Néha odébb rakom, akkor észreveszi magát, de egyébként nem. Az út, a gyíkot leszámítva unalmas, India felett minden olyan párás, hogy semmit nem látni belőle. A monitor kijelzője nézhetetlen, ezért csak backgammont játszok, amit rövid ismerkedés után, fölényesen nyerek. Az emirátusok már jól látható a gépből, öt-hat sávos autópályák, a semmi közepén termesztenek valamit. Olyan helyeken laknak a homokdombok közt, ahova látható út nem vezet. A városhoz közel pedig zöldellik néhány palota is. A reptér gigantikus, végig aszfaltozott. Mindenhol A380-as Airbus-ok. A kis helyi járatos gépek eltörpülnek mellette, majd egy ilyennel megyek Párizsba. A leszállás után kell negyedóra, míg végig totyogunk a transithoz. Hála az égnek, itt vár egy csóka, kezében papírral és amikor mindenki megérkezett, aki csatlakozásra vár az A épületben, elindulunk utána. Kisbusz visz át a reptér túloldalára, kell neki vagy negyedóra. Ott meg várni kell, mert nincs nyitva a bejárat, gyors telefonálgatás, rádiózás után végre bejutunk. Van egy pár, aki Manchesterbe akar eljutni és nagyon késésben vannak. Szerintem megvárják őket. De addig halálra aggódják magukat. Az ellenőrzésnél pofátlan vagyok, mert én érek oda elsőnek. Nem sietek, egyszerűen én szálltam ki a buszból elsőnek. Az épület hatalmas, ezt szellőztetni nem kis mutatvány.
Ami érdekes, hogy az összes parfümüzletben kínai eladó hölgyek dolgoznak. Tuti, kínai tulajdonossal. A beszálláshoz négy emelet magasba kell mozgólépcsőzni. Ott mégegyszer ellenőrzik a papírokat. A pultnál a csóka, amikor meglátja az útlevelemet, magyarul szól hozzám, üdvözöl és jó utat kíván. Nem echte magyar, törte a nyelvet, de jólesett. Az A380-as két emeletes, ezért két kapun történik a beszállás. Amikor odaérek, akkor hívják a normál utasokat. Előttem szálltak be a gyerekes családok. Persze megint hátra vettem jegyet, de legalább az ablak mellé. Megjönnek a szomszédaim is, idősebb házaspár, a hölgy mellém ül le. Rögtön el kezd valami fekete zacskót bontogatni. Fekete, mini Toblerone. Rásandítok félszemmel és kíváncsi vagyok, megkínál-e. És tényleg. Megkínál. Ha már ilyen finoman kértem, elfogadom. Ez a kijelző végre jó minőségű, a kilenc órát filmnézéssel töltöm. Amúgy szerencsés vagyok, hogy vegát rendeltem, ugyan mi mást, de ezt hozzák ki legelőször. A többiek jó fél órát várnak még, mire kiszolgáják őket. Később kapunk fagyit is. A kaja felejthető volt mindkét gépen, csak az AirIndia tett ki magáért idefelejövet. Legalábbis vega fronton. Sajnos késve érkezünk és az a 10 perc mindig gondot okoz, minden fronton. Hiába van 2 óra a következő gép indulásáig. Mivel a végén ülök, kell 20 perc, mire kiszállok. Az útlevélellenőrzés szerencsére gyorsabban halad, még az elektronikusnál is gyorsabban. Amire várok megint 20 percet, az a csomag. Végig kocogom a fél repteret, át kell mennem egy másik épületbe. De előbb be kell csekkolnom. Szerencsétlenkedem a reptéri nyomtatásnál, csak az útlevelemre hajlandó végre kinyomtatni valami papírfecnit. A pultnál végre feladom a nagy zsákom, de szól a csóka, hogy öt percem van a beszállásig. Fain. Azt se tudom merre kell menni. Valami L29-es kapu. Rohanás közben még megkérdezek két embert, merre. Amerre a legtöbben állnak sorba. Az újabb útlevélellenőrzésnél. Nem vagyok rest, kikerülök vagy száz embert, meg a kordont és odarohanok egy feka csajhoz. Lobogtatom a jegyemet és mondom, hogy mindjárt indul Cardiffba. Erre azt mondja, hogy ezek mind odavárnak. Hátranézek a tömegre. Ez vagy hülyének néz vagy ennyire hülye. Állok még két percig, míg pár embert átenged és megkérdezi, hogy akkor most melyik sorba állok. Ez tényleg hülye. Nézek rá és nagy nehezen odairányít egy pulthoz, ahol fél perc alatt átjutok. Újabb kocogás, de most már a gyalogos mozgólépcsőket is igénybe veszem. Annyival gyorsabb vagyok. Végre meg van az L épülethez vezető kijárat is. Reptéri vasút. Öt perc múlva jön. Nem nézem az időt, az utaslistán rajta vagyok, a csomagom is a gépen lesz, már nem kell annyit aggódnom. Megjön a kisvasút, ami igazából olyan metrókocsi szerű. Hamar átérünk egy másik bazi nagy komplexumba. A 29-es kapu majdnem a legvégén van, amikor odaérek, még sorbaállnak a beszálláshoz. Wc nincs a közelben, majd a repülőn. Beszállok végre és mindjárt Angliában érzem magam, tele elhízott utassal. Igazi fapados járat, lehet vagy 20 éves a gép. Az egy óra hamar eltelik. Közben nézem a tipikus angol családot, előttem. Apa a lányával ül. Anya a fiával. Anyuka tableten indiai szerelmes filmet néz. Erősen B kategóriás, hollywoodi, nyálas film, ahol a barna fiatalember a fehér csajba szerelmes és viszont. Persze van ágyjelenet is, ahol csak a barna felsőtestet mutatják, de a nő mindkét tenyerével próbálja eltakarni a 14 éves fia elől és közben nézi, hogy a lánya, két méterről, látta-e. Ja, ezért volt a film előtt szülői zár. Igazi kretén, agyhalott. Nyilván az iskolában sem láthat ilyet a barátok telóján. Sőt még a reklámokban sem mutatnak ilyeneket. Szánalmas idióta. Azt sem érti, miért kell kivenni a fülhallgatót a füléből leszállásnál, pedig nem ez lehet az első útja. Többször is rászólnak, de nem én fogom neki elmagyarázni. Ennyit a repülésről. Kedves barátom vár a reptéren és hazakocsikázik velem, este tízkor. Az utazás véget ért. Legalábbis ez.
