Darjeeling
Az éjszaka hideg volt, mert beköltözött hozzám két matracra, két hindu, akik zarándok úton voltak és felkapcsolták mindkét ventillátort. Egy fél órát szórakoztak még a légkondival is, de akkor már rájuk szóltam, hogy működik, ne aggódjanak. Csak nem a szokásos 16 fokra volt állítva, hanem 27-re. Azt nem tudták baszkurálni, mert gyenge volt az elem a távirányítóban. Nem mondtam, mi a baja. Így is a fejemen pólóval, meg takaróval aludtam, már amennyire két ventitől lehet. Amúgy biztos én vagyok csak ilyen finnyás, mert ők nyugodtan aludtak. Fél hatkor felkeltem, szöszmötöltem, 6-ra készen voltam. Utána vártunk fél órát. Lehet, a kocsi kulcsára, mert amikor végre lecuccoltunk, ott állt a gyepen, a háztól nem messze, csurom vizesen. Olyan párás volt a levegő. Öreg kis jószág, a csomagtartóba épp belefért a nagy hátizsákom. A többit már belülről kellett berakni, mert nem lehetett volna lecsukni. Azért mondta, hogy petrol. Gondolom, az olyan ritka itt, hogy külön neve van. Hosszas kézi ablaktörlés után végre elindultunk. Az öreg pontosan tudta, melyik putri sarkánál kell befordulni, pedig volt egy pár, hogy kijussunk a főútra. Megállunk. Megint ablaktörlés, de végre elindult az ablaktörlő is. Amúgy minden egyéb ablak letekerve. Rövidesen rátértünk egy 2x2 sávos autóútra, amin elég jól lehetett haladni. A menetszél rendesen bevág, még jó, hogy összefontam a hajam. Mondjuk, attól még a szemem kifolyik. Megállunk valami bódé mellett, remélem nem itt akarnak reggelizni. Aztán a következőnél, amikor vesznek 3 retkes palackban valamit zöldes löttyöt, elszőrnyülködök, hogy ezt a limonádét csak nem isszák meg. Amikor mellettem kinyitja a tanksapkát, akkor esik le, hogy itt is megy a benya biznissz. Most látom, ott lóg a piros gázolajos palack a viskó szélén. Azért itt is kell a reklám.
Robogunk tovább a reggeli párában, nézem az elsuhanó tájat, ahogy a banán és kókuszligetek váltják egymást. A népek már dolgoznak a veteményesben. Szép gondozott a táj, látszik a füvet, vagy inkább zsúrlót is nyírják rendesen. Persze, itt is van sárkunyhó, de mellette ott a traktor. Szóval a mezőgazdaságból mindenhol meg lehet élni, kemény munkával. Megállunk megint, ez is putri, de itt már enni is fogunk valamit. Annyira nem vagyok éhes, főleg a hely miatt. Viszont látom, banán lóg benn a kis boltban. Szólok a kis öregnek, abból kérek. Mondja, egyek kekszet is. Jó, legyen. Kapok egy 15 centis, kövér banánkát. Akkor vágta le a szárról. Eszméletlen finom, nincs kiszáradva. lelkendezek, milyen jó íze van. Erre az egyik hindu kér egy zacskóra valót. Itt darabra megy. Ott számolja a zacskót kémlelve. Mondjuk azon csodálkozom, hogy ennyire hitelt ad a szavaimnak, meg se kostólta. Megisszák a teájukat, kínálják, de mondom, hogy eddig mindig megégettem a nyelvemet. Végre elindulunk. Még időben vagyunk, de itt az élet kiszámíthatatlan. A kis öreg beszél telefonon Sanithával, kijönnek hozzám a reptérre elbúcsúzni. Megállunk egy rendes benzinkútnál, 600 rupit kérnek tőlem. Valahogy én is erre gondoltam, amikor láttam csórikáim pancsolását. Ez kb. 10 liter üzemanyag. Elég oda-vissza bőven. Kifizetném az útidíjat is a következő autópálya kapunál, de azt már nem engedik. Rendben meg is érkezünk a reptérre, elbúcsuzom a két hindutól. A kisöreg is kiveszi a cuccát, majd átszáll Sanitháékhoz, akik már ott várnak a bejáratnál.
Kapok ajándékba egy nagyon zöld pólót, ezért kérdezték, hogy mi a méretem, de szerintem benézték, mert XL-es. Nem baj, így is örülök neki. Búcsúzkodunk, a kis öreg még elnézést kér a kellemetlenségekért, nem tudom miről beszél, mondom is, hogy ne vicceljen. Most már tényleg elbúcsúzom és megyek a jegyemért, meg feladom a csomagom. Elmegyek a beszállóhelyre és lehuppanok a sok indiai közé, de nem tudok internetezni, mert ez nem nemzetközi reptér. A bejelentkezéskor csak indiai telefonszámra küldi el a félórás aktiváló kódot. Köcsögök. Marad az olvasás és írás. Valamit félrehallok és azt hiszem, hogy az én gépemre van beszállás, mert a földszintről pont látszik, ahogy becsekkolnak azon a kinyújtott gémen vagy micsodán. Az ugye az emeleten van. És a két gép indulása között 15 perc van csak. Felrohanok, majd egyeztetem a járatszámot és megnyugszom. Lemegyek és most már pofátlan leszek. Az egyik ürge beállt elsőnek és a pultnál is cserélt a személyzet, úgyhogy most én leszek a második. Még nem szólították konkrétan az utasokat, de már kiengednek a buszhoz.
Ugyanis közben megjött az én gépem is. A buszraszállás előtt még egyszer kézi fémdetektoroznak mindenkit. Ez új. Később az egyik pasinál látom az újságja főcímén, mi volt Brüsszelben. Erre inkább nem mondok semmit. Szomorú. Calcuttáig az egyóra hamar elrepül, a szokásos vízemet se kérem el, mert szinte végig alszom az utat. Senki nem jön be elém, nem pofátlankodik és a zsákom is az elsők közt jön ki, hogy le ne késsem az átszállást. Rutinosan kocsira rakom a cuccot és felliftezek az beszálláshoz. Nagyzsák át a vizsgálón, megyek sorbaállni. Na, itt már mászkálnak keresztül kasul, pedig van ember aki irányítja őket, csak amikor a másik idióta azt látja, hogy hatan állják körbe a pultot és mindegyiket, mert ők egy család, akkor bepróbálkozik, anélkül hogy lenne szabad pult. Gondolja, ott kell sorbaállni. Pedig ahol állok, odavan írva, álljál itt meg paraszt és várd, amíg szólítanak. Na most az egyik ilyet, egy öreget rendre is utasítottam, hogy várjon a sorára. Először nem értette. Néha úgy érzem, először ülnek repülőn, meg állnak sorba reptéren. Mondom neki ott a tábbla is, meg az ember is, meg nincs szabad pult, addig meg se mozduljon. Jó, jó. Mintha addig ott se lettem volna. Végre feladom a nagy zsákom, megkapom a jegyem és viszem a kicsit. És egy aranyos kép a csomagfeladónál.
Minden előnyöm elfogyott, ugyanis a zsákomra várnom kell. Ki kell vennem a fényképezőgépemet a tartójából, majd a gép nélkül átvizsgálják az egészet, mégegyszer. Persze nem találnak semmit, így végre mehetek. Elő is veszem a laptopot, itt már tudok netezni. Feltolok pár képet, csevegek röpke 20 percet. Aztán már nincs értelme másik telefonszámra küldetni a kódot, még jó hogy duál simes a telóm, mert lassan lehet beszállni. Itt is detektoroznak. Itt is elbóbiskolok, vízosztásra felébredek, aztán leszállás. Ja, csak közben a stewardess magyaráz valami ülésről, mondom jó nekem így. Jön a másik, végre megértem mit akarnak. A lábam közt lévő laptopot tegyem vagy öt sorral odébb fel a csomagokhoz. Pont ott van a nagylábúaknak és nagypénzűeknek a sora. Nincs mit csinálni, felrakom, de akkor már oda is ülök a leszálláshoz. Persze nem tudok filmezni vagy fotózni. Olyan pára van, hogy a kamera nem tud hova fókuszálni. Siliguriban a landolás tökéletes, finoman teszik le a gépet ebben a párában. Még gurul a gép, amikor a tömeg már elkezdi leszedni a szarjait. Az egyik barom majdnem ki is húzza a laptoptáskámat az övével együtt. Megvárom, amíg majdnem mindenki leszáll, akkor megyek a cuccomért. A buszra utolsónak szállok fel és elsőnek le. Nem értem hova rohannak. A poggyászt sem adják oda rögtön. Még elmegyek wc-re, mert ha minden klappol, akkor autózni fogok egy darabig. Mire kijövök, éppen látom fordulni a zsákom. Két csávót félrelökök, csak finoman, aztán felcuccolok. Valami remegést érzek, vibrálást a zsákomból, először azt hittem hogy az induló gép rezegteti, de nem. Kimegyek, a hiénák azonnal le akarnak húzni, ezért odébb megyek. Igazából pénzváltót keresek, de nem látok. Egy pasi jön utánam csak a többiek közül, nem tolakodó, teljesen normális. Az ár is amit mond. Odaérünk az autóhoz, csak nem marad abba a remegés, vibrálás. Baromira idegesít, mutatom a taxisnak is, az is mondja nyissam ki. A tisztálkodós tatyómban valahogy bekapcsolt a villanyborotvám. Baszki remélem nem az egész úton, mert direkt nem hoztam a töltőt, félévente szoktam csak tölteni. Utazás előtt tötöttem egy éjszakát. Elindulunk egy kis szakadékkal, és örülök, hogy nem szorongok senkivel, egyelőre. Szólok a sofőrnek, ott tegyen, ki ahonnan indulnak Darjeeling felé a share taxik. Ami annyit jelent, hogy egy terepjáróban átlag 10 utas szorong. Ja, csak a 10 percre fizetek 400-at, hogy odavigyen, utána meg 3 és fél órára 200-at. Megállunk, rögtön szerez nekem egyet, pont én vagyok az utolsó, a 10. utas, úgyhogy mindjárt indulunk. Beültetnek a sofőr mögötti sorba, de látom, hogy előttem egy öreg terpeszkedik két helyen. Nosza beülök az első sorba, az öreg mellé, azért hoztam az autós kamerámat, hogy használjam. Hát most végre fogom, ahogy kell. Az öreget kitessékelik mellőlem, meg engem is ki akarnak, de aztán a sofőr spanja meggondolja magát, modhattak neki valamit. Ja, ha már ennyit fizetek. Azért megkérdem a srácot, hogy felrakhatom-e. Semmi akadálya, fel is cuppantom, rá a töltőre és már veszi is az utat. Szép sima az aszfalt, csak néha olyan puklikat raknak be keresztbe, hogy belenyikkan a lengéscsillapítója, pedig lépésben megy át rajta. Szegény autó erőtlen, szinte a végét járja. Szerintem a fék is szar rajta, mert olyan óvatosan nyomja neki. A kormány nem szervó és akkora holtjátéka van, öröm nézni. Elérjük a hegyeket, ott tényleg vagy pörgeti a motort, mint az állat, akkor megy valamennyire vagy nyögdécselve poroszkál fel az emelkedőn. Megállunk egy helyen, sofőr meg pár spanja kifelé, nosza én is, veszek mangós italt. Visszaülök, a többi utas is vesz valami apróságot, aztán várunk. Vagy negyed órát. Akkor már az egyik csávó kiszáll, aztán kiabál velük egy sort. Arra felkerekednek. Lassú, rázós, hosszú út. Távolban már látszanak a hegytetőn Darjeeling épületei, de tévedek. Ez Kurseong. Messziről jól néz ki, azonban keresztülmenve a falun, igen lehangoló a látvány. Nem ma éli legjobb napjait. Nem is tudom melyik szállodában szállnék meg. Mert olyan nincs. Hála az égnek megyünk tovább. Sajnos csak videó készül, mert olyan pára van. Otthon majd csinálok egy rövidített változatot. A kiscsávó mellettem rendre elalszik, a vállamon bóbiskol. Egy-egy kanyar billenti csak helyre. Olyan mintha drogos lenne, ami nem kizárt, valahol mintha láttam volna mákültetvényt. Nepál is a nagy gyártók közé tartozik, nem kell Afganisztánba menni érte. Már 2004-ben volt olyan hivatalos, megvehető térkép, amin fel voltak tüntetve az ilyen helyek. Kerüld! Az a maoisták területe. Amikor gyalogtúrán voltunk Kathmandutól pár kilométerre a dombok közt és egy katonai ellenőrző ponton mentünk keresztül, a katonák fényképet csináltak rólunk. Nem szórakozásból. Ha elvesznénk, merre láttak bennünket utoljára. Szóval az út olyan kanyargós, hogy a kiscsávó nem tud aludni. Elhagyunk egy másik, távolról jól kinéző, de ugyanúgy lepukkant települést, amikor meglátom, 20 km Darjeeling.
Pont sötét lesz mire odaérünk. Páran még a városka elején kiszállnak, elcsomagolom a kamerát, készülök én is. Valahol a központban megállunk, végállomás. Egy fehér pár utazott még velünk, őket kérdem merre. Nekik van foglalásuk, de fogalmuk sincs, merre van a szálloda. Keresnek egy taxit, én meg egy szállást. Igazából rengeteg szálloda van, de a központban minden foglalt. Az első öt után feladom. Elkezdek hegyet mászni és piszkosul izzadni. Elmegyek egy helyi pláza mellett, iszonyat tömeg. Egy sötét utcára befordulok, ez legalább vízszintes egy darabig. Itt végre az egyik helyen azt mondják van szoba. OK. Megnézem, de 1000 rupi, ami kb. 4500 forint, olyan sok ezért a lepra helyért, azon nyomban kifordulok a helységből, meg a szállodából. Még bemegyek egy pár helyre, már nem is számolom, megmászok 100 lépcsőt, mert a recepció mindegyikben az emeleten van. Végre találok egy helyet, hulla fáradt és csurom víz vagyok. 800 rupi plusz 10 % service charge. Azt az államnak fizetik. Ez ugyanúgy lepra, pedig nem vagyok igényes, de akkor is lepra. Már nem keresek tovább, feladom.
Egy éjszakára, max kettőre, megteszi. A fotó nem adja vissza a lyukakat a padlószőnyeg alatt, meg a szomszéd falra néző ablakot. 30 cm a távolság. Bent hagyom a cuccaim, lezárom, majd bejelentkezem. Utána átöltözöm, mert a polómból csavarni lehet a vizet. Megyek kajálni. Azt kell, hogy mondjam, ez kb. hasonló mutatvány, mint a szállodakeresés. Nem megyek be minden helyre, de ránézésre a bolt sok mindent elárul. Megyek fel egy utcán, a tömegben, itt mindenki shoppingol, cígölik a gyerekeket magukkal. Ma volt Holi Day, de itt nem nagyon látszik, nem kenték össze egymást. A tömeghez mérten csak pár emberen látszanak nyomok. Itt a gépem, de nem sok képet csinálok, igazából nincs miről. Nem értem mit keres itt ez a rengeteg ember, nem vallási centrum, a szállodákon kívül, itt igazából nincs semmi. Végül visszafordulok és beülök egy indiai étterembe. Az túlzás, hogy étterem, mert 10 pici asztalnál több nem nagyon fér el. Találok üres helyet, van még pár, de 10 perc múlva fullon van. Ha jól látom a tulaj tibeti, az étlapon is van thukpa, tésztaleves. Kérek is, meg egy adag zöldséges rízst. Amikor kihozza a levest, akkor jövök rá, hogy hülyeséget csináltam, mert akkora adag, nem biztos, meg tudom enni mindet. Közben letelepszik mellém egy indiai család, középkorúak, meg egy gyerek. Rendelnek, de csomó minden elfogyott, köztük a zöldséges rízs is, amit épp akkor hozott ki a kiscsávó. Mondom a pasinak, amikor elmegy a tulaj, hogy nekik adom, mert túlrendeltem magam. Nem akarja elhinni, utána meg azt mondja, hogy kifizetik. Hagyjon már. Én is kaptam ingyen szendvicset a reptéren. 80 ropiba nem halok bele. Mondja is a feleség, hogy nem szívesen várnak sokat az ételre, de biztos, hogy nem kell nekem? Nagy nehezen elhiszik, kérnek 3 tányért, én meg szólok a pincér gyereknek, hogy ezt én fizetem, nehogy felszámolják nekik mégegyszer. Amikor kimegyek fizetni, egy indiai éppen veszekszik a tibeti szakácsnővel. A ruhaviseletéből tudom, hogy hova való. Utána a pincér gyerekkel feleselnek, amíg fizetek. Korábban láttam egy nagyon menő cukrászdát, ami tele volt emberekkel. Megcélzom. A két süti amit kértem, borzalmasan rossz, drága is, többet nem is veszek ilyen helyen. Legalább össze tudom hasonlítani ezt a területet azzal, ahol eddig jártam. Nos, ez mélyen színvonal alatti. Minden tekintetben. Megyek is fürdeni, meg aludni. Felcaplatok a szállodához, találok egy lépcsőt, amivel lerövidíthetem az utat, de majdnem megszívom, mert lakóházak alsó szintjén vezet keresztül és tele van vasrácsos ajtóval. Nem az a nyilvános hely. A fürdőben szembesülök a szörnyű valósággal, fürdés nem lesz, legalábbis nem fogok a falból kilógó csap alatt a padlón henteregve, de vödörből sem. Ugyanis a falból nem jön ki semmilyen zuhanyfej, ahogy ez normális helyen lenni szokott. Tényleg lepra hely, de az volt szerintem jó 40 évvel ezelőtt is, amikor épülhetett a hippikorszak csúcsán. Az fain lehetett. Kár, hogy kihagytam. Na mindegy, inkább írok, aztán előveszem a hálózsákomat meg a takarómat, mert itt minden koszos. Aludnék, ha nem hallanám a szomszédból a tévét, majd kábé éjjel kettőkor, nagy csattogással induló valamelyik népes családot. Ugyanezt 5-kor, dudálással megtetézve. Valamelyik idióta nő dörömböl az ajtón, nem tudom az enyémen, vagy másén, valakit szólongat, többször is, de akkor már elküldöm nagyon messzire, ahogy rég volt szoktam, csak angolul. Ezt megspékelve tetves galambok turbékolnak az ablakomban, rugdosom kicsit az ágyat, meg a függünyt is csapkodom, nem nagy eredménnyel. Ennél ótvarosabb helyen még aludtam, legalábbis nem emlékszem. 7-kor felöltözöm, írok kicsit, majd kilépek az utcára. Keresek valami falatozót. Ilyen nehéz helyzetben még nem voltam. Kaja nincs. Az útszélit most kihagynám, nem kívánok összeszedni semmit és emiatt itt időzni sem. Meglátok egy helyes szöszit, szép, nagyon zöld széldzsekiben, megkérdem tud-e valami kajáldát a közelben. Helyit vagy európait. A helyit biztos nem. Elmagyarázza, nagyjából értem is az amerikait, jobban mint az igazi angolt. Kis keresgélés után megtalálom. Tom és Jerry, 5 asztalkás hely. Nagyon barátságos, a pancake is egész jó volt. Visszamegyek a szállodába, mert meg akarom csináltatni a Sikkim-be szóló engedélyt, kell hozzá fotó is, az meg a laptoptáskám zsebében van. Nem jó hegyen lakni, rengeteg lépcső van, vagy emelkedő. Elhozom amit kell, és megyek vissza a helyre ahol az irodának lennie kell. Sehol nem találom. Bejárom a környéket és közben csinálok egy nagyon guszta képet, Miért ne egyél húst Indiában, idióta címmel.
A többit inkább nem osztom meg. Sok volt a légy. Ami vicces, mert máshol meg éppen hogy hiányoltam is őket. Ahol előtte eddig jártam, ott mindig sok volt.
Na mindegy, a lényeg, nem találom azt az irodát, ahol az engedélyt el tudják intézni vagy legalábbis azt mondják, hogy bocs nem. Úgy meg elég necces nekivágni, hogy a határon leszállítanak, aztán fordulhatsz vissza. Leülök és szakítok a hagyománnyal, arcokat kezdek fotózni. Annyian csináltak már velem szelfit, hogy valahogy helyre kell billenteni ezt az egyensúlyt. Ráadásul nem tudok nemet mondani. Főleg, amikor gyerekkel együtt állnak oda. Most mondjam azt, hogy nem vagyok bazári majom, amikor egymást is úgy fotózzák. 12 éve még digitális fényképezőgépet se nagyon láttak és ez nem vicc, saját tapasztalat. Most bepótolják ezt a lemaradást. Leülök egy padra, először totálba fényképezek, de azt észreveszik. Olyankor mindig máshogy néznek. Ez automatikus. Így működünk. Kinyitom az LCD nézőkéjét és talaj közelbe viszem a kamerát. Emelkedőn jönnek felfelé, így pont jó a rálátás az arcokra.
Vicces, hogy a gyerekek mennyire tudják, amikor figyelik őket, az egyik pont belenéz a kamerába.
Abbahagyom, mert unalmas ugyanabból a szögből képeket csinálni. Elindulok lefelé. A taxi állomásnál összefutok a szöszivel, kérdi, milyen volt a kaja. Mondom, finom és kérdem, hova megy. Sikkimbe. Nézek rá nagy szemekkel, meg a hátára. Egy sima, egyszerű hátizsák van rajta. Ennyi cuccal? Mondom, én is mennék, de elvileg az e-visa nem jó oda. Neki is olyan van és ő nem hallott róla és már jegye is van share taxira. Mikor indul? Úgy emlékszik, egykor. Pont dél van. Ki kellett volna jelentkeznem a leprafészekből. Kérdem az jegyárust, mikor indulnak. Egykor. Fölmászok a lepratelepre és kijelentkeznék, de mivel elmúlt dél, már azon alkudozunk, mennyi lelépési díjat fizessek. Alku megköttet, szerintem ilyen gyorsan még nem csomagoltam be a cuccaimat úgy, hogy átöltöztem játszónadrágba is. Fizetném a putri díját, erre más összeget mond és írt a számlára is, mint amit megbeszéltünk. Magyaráz a szervízdíjról valamit, én meg arról, hogy ne viccelődjünk már egymással. Végül kifizetem amit eredetileg megbeszéltünk, és jószerencsét kívánok neki a szoba kiadásáshoz, de magam se hiszem el amit mondok. A két zsákkal mókásan lépdelek lefelé a bazi meredek lépcsőkön, mert az elöl lévőtől nem nagyon látom hova lépek. 20 perc alatt megjártam az utat, csomagolással, alkuval, oda-vissza, mégis a lány is, a taxi is eltűnt. Mekkora lúzer vagyok, hát nem vettem meg a jegyet, ezek meg akkor indulnak amikor megtelik. Jól nézek ki, már kijelentkeztem, extra költséggel, de semmi kedvem másik koszfészket keresni. Inkább megkérdem a jegyárus fazont, aki a bódéjában heverészik félig elnyúlva, megy-e taxi Gangtokba. Ma már nem. Király. Tud másik helyet, ahonnan indulnak még? Persze. Menjek le a másik taxi állomásra. De jó, hogy ennyi maszek van. Újabb lépcsőzés lefelé, kezdek izzadni megint, jól süt a nap. Megtalálom a standot, jó nagy tumultus, egymás hegyén-hátán állnak a különböző taxik, nem tudom hogy mennek ki innen. Kérdem az egyik csókát, Gangtok? Menjek lejjebb, ott vegyek jegyet és jöjjek vissza. Ez már csak 100 méterre van, megveszem a jegyet, a 9. helyre szól. Egy rubrika még üres. Akkor nem kell sokat várni. 200 ropi 4 órás útra. A jegyet lobogtatva megyek vissza, rajta van a kocsi száma, mutatják is hogy merre. A parkolóban annyi autó van, mint egy jólmenő használt autókereskedésben. Ha valaki belülről indul, az egész sornak ki kell tolatnia. El se férek a két zsákkal, úgy kell átpréselnem magam. Végre meg van az autó, egyezik minden, a csomagfelrakás most rám marad. A kicsit be a kocsiba, hátulról, mert ott fogok ülni és utána feltuszkolom a nagyot, majd eligazgatom a tetőn, már amennyire felérem. Mindegy középen van. Csináltam neki helyet. Becsomagolom magam hátulra, a térdemmel pont kitámasztom magam az előttem lévő üléssel. Remélem, nem kell majd egyben kiemelni. Megjön az utolsó utas is. Indulhatunk. Ha nem lennénk beszorulva. Kell 20 perc, mire minden autó a helyére kerül és elindulhatunk a tömegben. A sofőr elemében érzi magát, az autó sem vérszegény, bár ahogy a lejtőn lefelé kb. 5000-es fordulatszámmal motorfékezi az autót, nem fog sokáig tartani. Rossz hallgatni, ahogy felpörög, csak ne kelljen a féket nyomnia. Mondjuk, ha nem rohanna annyira, talán kevesebbet kéne fékeznie, főleg mert ez sem autópálya. A kamerámat csak az oldalsó ablakra tudom felcuppantani és 90 fokkal elfordítva. Legalább azt veszi amit én látok, később fel is teszem szemmagasságba. Azért néha tesztelem, hogy tapad-e rendesen. Nem örülnék, ha csak úgy elszállna a szakadékba vagy egy másik autó kerekei alá.
Az út egyik hegyről a másikra visz, fel-alá. Rendesen dülöngélünk a kanyarokban. Ebédelni most nem fogok, még ha megállunk, akkor sem. Egy helyen nagyon lelassul a sor, ékes kaput, és díszes épületeket látok, Sikkim felirattal. Gyorsan elpakolom a kamerát, előszedem az útlevelet, meg a másolatot és fényképeket. Jön egy fazon, semmi egyenruha, benéz, amikor meglát, kiint a kocsiból, hogy menjek be megcsináltatni az engedélyt. A kocsival félreállunk, én meg viszem a kis cókmókomat az irodába. Nem tudom minek írják az indiai kormány honlapján, hogy e-vízummal nem negednek be. Némi várakozás után, összesen negyed óra alatt megcsinálják a papírokat. Az egyik ügyntéző kis ollóval vágja ki a fényképemet, mert négy volt egy fecnin. Még kezembe nyom egy kis kihajtogatós ismertetőt. Nagyon jópofa. Megyek vissza a dzsiphez, újra bepréselem magam, kamera fel, indulhatunk. Nyomul a sofőr, ahogy eddig, fékezésnél bólogatunk, kanyarokban dülöngélünk. A lényeg, egyben megérkezünk Gangtokba. Többszintes taxiállomás, itt kirak bennünket a sötét alagsorban, ahová a távolsági taxik érkeznek.
Gangtok
Nem kérek helyi taxit, túl makacs vagyok, meg hova. Még sosem voltam itt, gőzöm sincs hova vigyen. Elindulok gyalog. Meglátok egy lépcsősort, itt csak felfelé lehet menni, arra van a központ. Elsőre sikerült találni egy 45 fokos emelkedőt, miután legyűrtem a lépcsőket. Legalább felérek a főútra, ahol már vannak szállodák. A szálloda itt erős túlzás, csak gyűjtőfogalomként használom. Vagy tízet megkérdezek, de sehol semmi. Leveszem a polárom, mert már nagyon melegem van a cipekedéstől, pólóm csurom vizes alatta. Nyomulok felfelé a járdán, mert itt ilyen is van, sőt korlát is, amikor a túloldalról átszól egy csávó, hogy menjek be hozzájuk. Szép puccos hely, árügyileg nem túl bíztató. Kérdem is átkiabálva, mennyi. Jöjjek be. Átbillenek a korláton, megvárok pár kocsit, akik dudálnak, nehogy eléjük lépjek. Átkocogok és lecuccolok. Addig előkerít nekem egy apró termetű recepciós lányt, aki oszt szoroz keményen és kiböki 1600. Tax és miegyéb. Minden benne. Oké. Hadd nézzem azt a szobát. Alig sikerül kinyitni az ajtót, de végre feltárul egy tiszta szoba. Rendesen megvetett ággyal, melegzuhanyzós fürdővel. Elintézzük a papírformát, adok egy ezrest depositnak, aztán gyorsan átöltözöm. Keresek innivalót, meg kaját. Ahogy feljebb megyek, egyre több szálloda, de egyre több az ember is. Tök jó, hogy Húsvétkor az indiai tömeg is felkerekedik és megy a hűvösebb helyre hesszelni. Talán kaptam volna olcsóbban, feljebb, de addig nem bírtam volna ki. Igaza volt a csajszinak, egy nyamvadt zsákkal könnyebb utazni és helyet találni. Én meg laptop, kamera és fényképezőgép nélkül el sem indulok. A neheze hátra van, normális kajáldát találni. A helyi sittes szóba se jöhet. Amíg van normális, azon nem sporólok. Lépcsőzök egy sort, itt a 45 fok a nyerő és belecsöppenek egy igazi gagyi vásár kellős közepébe. Mint Bhubaneswar-ban a tengerparton. Itt is lépcsőzök, mert étteremnek se híre, se hamva. Felérek végre egy vízszintes placcra, de ami itt van, az se nyeri meg a tetszésem. Vásárlóutca. Na, itt minden épület szálloda, mindegyik aljában egy pici étterem kb. 5 asztallal, plusz a sarokban egy utazási ügynökség. Finnyás vagyok. A boltok elfogynak, a szállodák nem, de az utca egyre sötétebb és meredekebb lesz, így visszafordulok. Visszaérek a fordulóponthoz. Újabb sétálóutca, autók kizárva, itt aztán van tömeg.
Jó időt választottam az utazáshoz. Vannak éttermek is, de annyian várnak kajára, hogy semmi kedvem köztük sorban állni és küzdeni minden egyes rendelésért. Végre a sétálóutca elején, ugye attól függ, hogy honnan nézzük, látok egy szimpi éttermet az egyik épület első szintjén. Ha jól látom viszonylga kevesen vannak. Nosza fel is megyek, találok a sarokban egy asztalt két székkel, azonnal elfoglalom. Természetesen csinálok egy képet is.
Rendelek valami rizses cuccot, az nem zavarja a beleimet. A rendelés kicsit tovább tart, mert nem érti a srác, mit mondok. Ilyen az amikor két, nyelvet nem beszélő kommunikál. Akkor jön a főnök, most már világos minden, csak zümmög, miért nem rendelek még valamit a rízs mellé. Jó, hozzon egy vajas naant. Lassan tele lesz az étterem, még azt az árva széket is elkérik tőlem. Megjön a rizsem is, semmi izgalmas, friss helyi zöldségekkel van öszekeverve. Nem főzve, párolva, csak simán keverve. Egyszerű, mint a szög, de nagy bajom nem lesz tőle. Azt kell, hogy mondjam, ahol eddig ettem, még ott is, ahol motorral megálltunk, sokkal szimpatikusabbak voltak, mint bármelyik itteni. Lemegy a rizs, meg a naan is, majd megpróbálom a 3 decis kólás üvegből kiszívószálazni a maradék gyomorerősítőt. Nehezen megy, mert a szál rövidebb, mint az üveg. Fizetek, ami enyhén szólva is döcögősen megy. Addig emésztek. Eközben valaki az ajtóból már csak arra vár, mikor állok fel végre. Ez is megtörténik és ahogy megyek ki, kisebb tömeg állja az utamat. Ja, ezért voltak az ülőkék az előtérben. Még a földszinten is várnak. Nagyon szerencsés vagyok, pont akkor jöttem, amikor kell vagy az indiaiak este 8-ra programozták a vacsorát. Mindegyik. Lesétálok a szállodámhoz, veszek közben vizet, üdítőt, majd keresem a recepcióst az internet miatt. Előkerül és mondja nincs kód, mert a boss nincs itt. Csúnyán nézek rá, ez hat. Felhívja a főnököt, de negyedóra alatt sem képes beállítani a telómon a wifit. Mert ez nem úgy van, hogy kapok egy kódot. Itt fix IP cím van, stb. stb. Hát nem repdesek az örömtől, mert jó ideje, két napja nem tudtam netezni. Ez van. Akkor írom az esszémet. Hoztam olvasnivalót, de az írás leköti minden szabadidőmet. Így is mindig késésben vagyok. Fél egykor azért elteszem magam holnapra.
Reggel korán kelek, lövök pár képet a szállodáról, meg a párába burklózó tájról és elindulok reggelit keresni. Mivel a város aljában vagyok, csak felfelé megyek. Mindig. Közben a kihajtós papíron megnéztem egy kolostort, nincs messze, elsétálok odáig. Normális reggelizős helyet nem találok, ahol tegnap ettem, az meg zárva, pedig volt az étlapon reggeli. Megyek tovább, veszek mangós lötyit, mert amit tegnap vettem, azt a szobában hagytam. Elég sokat sétálok, közben elérek egy iskolához. Itt a gyerekek szombaton is járnak suliba. Két, kis kék egyenruhás előttem sétál.
Nem kérdeztem, minek a kapa, biztos van olyan órájuk is. Egy rendőrnőt faggatok, miközben kódokat ír a tenyerére, hogy merre menjek a kolostorhoz. Nem túl készséges, de mutogatni azt tud. Pont visszafelé, lépcsőn fel. Innen klassz a kilátás, jó sokat jöttem idáig. Egy kép.
Elindulok felfelé. Hosszú és fárasztó. Látok valamilyen buddhista jellegű kaput, olyasmi, mint a székelykapu. Már kezdek örülni, de amikor megkérdezek két pasit, lehűtenek, ez nem az a hely. Még másfél kilométer. Az nem nagy ügy. Igen, de végig emelkedő. Inkább béreljek taxit. Kibírom. Csak jól elfáradok és megizzadok. Végre az Enchey kolostor bejáratánál vagyok. Felsétálok az épületgyütteshez, közben ahol lehet, imamalmokat pörgetek és mantrázok.
Az egyik épületnél két idősebb szerzetes üldögél, kérdem őket, kell-e belépőt fizetni. Azt nem, de lehet adományozni. Ok. Azt szeretnék. Adok 50 ropit, papír készül róla. Nem úgy van az, hogy csak dobáljuk a perselybe számolatlanul. Kint találok egy padot, két épület között, letelepszem. Az egyikben már folyik a szertartás, a másikban éppen akkor kezdődik. Sztereóban hallgatom, de valahogy ez sem érint meg. Nekem üres. Kicsit mélázok még, majd elindulok lefelé, közben csinálok egy képet, néhány imamalom pörgetés között.
Lefelé lényegesen gyorsabban haladok, ezért nem taxizom, meg amúgy is közbe esik egy virágos kert. Legalábbis a térkép szerint. Kis lépcsőzés, most már lefelé és megtalálom a botanikus kertet. Ami igazábol egy kis trópusi melegház, rengeteg orchideával és néhány nekem európainak tűnő virággal. Nem vagyok egyedül, bár néhány képen úgy tűnhet, de fullon volt emberekkel. Persze itt is szelfiznek velem.
Sajnos nincs makró lencsém a közeli képekhez, úgyhogy ezek nem a legjobb és legszebb képek, de visszaadják a hangulatot.
Ideje indulnom, mert egyre éhesebb vagyok és a központ messze van, még ha lefelé kell menni akkor is. Odaérek az étteremhez, de délben zárva. Akkor minek volt feltüntetve az étlapon a reggeli, ha még ebéd sincs. Ahogy elnézem és a reggeli forgalom is ezt mutatja, egy éjszakát itt időznek, aztán kora reggel elhúznak reggeli nélkül. Aki meg akar, az egyen a helyi csehókban. Megyek tovább, amikor találok egy lépcsőlejáratnál egy nyitva lévő éttermet. Egész kultúrált belülről, a konyha nincs elszeparálva, ha akarod, nézheted is. Rendelek egy sajtos masala dosát, ez joghurtos palacsintatésztából készül és megtöltik zöldséges főtt krumplival, fűszerekkel, sajttal, meg adnak hozzá méregerős szószokat. Azt kihagyom. Egész tűrhetően néz ki, amikor kihozzák. A sajt olyan benne, mint a krémsajt, lehet az is. Éppen befejezem, amikor elmegy az áram. A külső aggregátort bekapcsolja valaki. Ez egyébként természetes jelenség itt. Este is volt, amikor a sétáló utca fele elsötétült. Kifizetem a pultnál és elindulok vissza a szállodába. Ott alszom egyet, majd lemegyek a recepcióra, hogy legyen netem végre. Elviszik a laptopomat, hogy a szakember beállítsa. Negyedóra múlva visszajön, hogy nem látja a gépem a hálózatot. Valóban. A telóm látja, ez meg nem. Fura itt a wifi az biztos, mert eddig nem volt ilyen problémám. Mindegy, a telón beállítja, az működik. Majd megosztom kábelen a netet, ne kelljen már a telón pötyögni. Megyek, fel is töltöm az anyagot, amit eddig írtam. Mások okulásásra. Miért ne vagy éppen miért igen. Egy órát netezek, aztán bemegyek a központba vacsorázni. Inkább leintek egy taxit 10 ropiért, mint gyalogoljak felfelé másfél kilométert. Azért a lépcsőzést nem tudom kihagyni.
Megint időben ülök be a kedvenc éttermembe, 10 perc múlva már kint áll a sor vége az utcán. Most okrát rendelek, más néven ladyfingers, chapatival. Kicsit öreg már, szálkás, mint a túlérett zöldbab. De azért elfogy. Kifizetem a kaját, aztán átnyomulok a bejáratnál a tömegen. Lefelé sokkal könnyebb, hamar leérek a szállodához. Éjjel egyig írok, meg csetelek. Másnapra a Rumtek kolostort tervezem meglátogatni.
Valami dög éjjel kettőtől négyig ugatott. Itt van valahol a szállodában, nem utcai kutya. Ez olyan, akit ott hagytak, aztán ugat, mert egyedül van. Kelek, amikor kelek, fogok egy taxit a fenti taxiállomáshoz. Mire odaérek a share taxik már elmentek. 500-at meg nem fizetek csak odaútra. Elindulok lefelé gyalog, lent is van egy nagy taxi állomás. Közben nézem, milyen utat tettem meg felfelé a zsákokkal. Nem csoda, ha a mostani szállodáig már kifulladtam. A lenti taxiállomásnál sem mondanak semmi jót. Mindegy, amíg lefelé lehet csak menni, addig megyek gyalog. Ez a kis séta pont arra jó, hogy lássam, vannak taxi megállók. 3-400 méterenként van egy tábla az út szélén, ahol emberek megállnak, leintik a taxit, megkérdik merre megy, aztán mennek vele. Az egyik ilyen helyen leállítok én is egyet, mondom Rumtek. Csak a kereszteződésig. Oké. Mennyi? 30 ropi. Mégse 500. Levisz a kereszteződésig, ott átszaladok az út túloldalára. Onnan 50 ropiért visznek fel. Lassan megtelik a kis retek, direkt előre ültem a kamerázás miatt. Elindulunk és minden egyes gödörnél az az érzésem, szétesik szegény pára. Se lengéscsillapító, se felfüggesztés. Megérkezünk végre a kolostorhoz, ahol katonák állnak a bejáratnál és minden külföldinek be kell mutatnia az útlevelét. Azért ez a készültség, mert néhány harcos szerzetes megpróbált érvényt szerezni akaratának, miszerint az ő Karmapájukat kell Rumtek székébe ültetni. Ugyanis kettő van. Az egyik, akit a Dalai Láma is elismert és ugyanúgy Dharamsalában van, amióta elszökött Kínából. A másik reinkarnációt egy svéd származású buddhista szerzetes hordozza körbe a világban. Szóval emiatt a valódi trón üres. Szép helyen van, persze itt is felfelé kell gyalogolni. Nézem a sok idióta, indiai turistát, hiába van kiírva, hogyan forgassák a malmokat, rendre ellenkező irányba forgatják. Nincs is sok szellemisége a helynek. Turistaövezet.
Szépen körbefotózom a belső szentélyt, amikor rámszólnak, hogy tilos. Pont a nagy buddha szobrot akartam lefotózni. Közben az egyik kis duci indiai gyerkőc kérdezi, hogy hívnak. Mi a francnak érdekli, öt perc múlva úgyis elfelejti. Ahogy megyek kifelé, nagyon megtetszik a bejárati kapu.
Leguggolok fotózni és azzal a lendülettel megborulok, mint a tengerimalac. Elfelejtettem a zsákot a hátamon, ami súly benne volt, az okozta. Gyorsan visszabillenek törökülésbe, mintha semmi sem történt volna, de aki látott, szerintem szétröhögte magát.
Átmegyek a másik épületbe, miközben a gyerekek a tetőtéri helységben a vallási ceremóniához használt dudákkal gyakorolnak. Itt már tényleg nem lehet fotózni, mindenhova ki van írva. A tetőtéri szentélyben, egy kis sztupában vannak a 16. Karmapa hamvai. Egy pillanatra megérint valami, de tovaszáll, ahogy a sok idegen mászkál körbe-körbe. Egy tibeti férfi mantrázik halkan, szinte énekelve a sarokban, kezei imatartásban. Kint csinálok még pár képet, aztán elindulok visszafelé.
Amikor leérek, látom a koreai nénit egy taxiban elsuhanni, vele jöttem idefelé. Megállítja nekem. Egyedül ül benne és mondja nekem, hogy 400-ért elvisz bennünket Gangtok centrumába. Mondom az sok, vigyen csak a kereszteződésig, onnan majd fogunk egy másikat. Az úgy csak 50. A taxis nem vergődik, jó neki úgy is. Közben felszed még pár utast, ezért sem tetszett az ajánlata, mert elkéri a 400-at, meg betuszkol mellénk még másokat. Kiszállunk a kereszteződésnél, egy percen belül már benn is ülünk a másikban, egy ötvenesért. 1000 helyett, oda-vissza, amit reggel mondtak, megvolt kb. 200-ból. A centrumban elbúcsúzok a nénitől, aki Kiotóból jött idáig. Megyek ebédelni a szokásos helyre, most valamiért nyitva volt. Utána körbenézek, bemegyek pár üzletbe. Látok egy szuper 80 literes hátizsákot, amúgy noname. Kérdem mennyi, de el is szállt az ihletem. 40 ezer forintért Európában bárhol kapok ilyet, garival, házhoz szállítva, ugyanabban a minőségben. Ahogy nézem a 12 éves, kicsi, szakadt, viseltes zsákomat, annak idején nagyon jó vétel volt Lhasszában. Vastag, dupla anyag, a cippzárja mostanában ment tönkre, cserére érett az egész, de melóba még jó lesz. Viszont hozzá hasonló minőséget sehol nem látok és nem az ára miatt. Egyszerűen nem gyártanak, mert az idióták ezeket a dolgokat is úgy cserélgetik, mint más a telefonját. Akkor meg minek. Nem éri meg, nincs rajta haszon. A látott zsákoknak is ugyanaz az anyaga, csak egy rétegben. Egy karcolás és volt egy zsákod. Mindegy, marad ez, meg a másik, az is szakadt már pár helyen. Azt meg Kathmanduban vettem, szintén 12 éve, kb. 3500 forintért. Legalább nem sajnálom, amikor a terepjárók csomagtartóján, porban, mocsokban utazik. Közben benézek egy utazás szervezőhöz és megkérdezem, hogy lehet eljutni Észak-Sikkimbe. Csak kicsit ittas, amit nem láttam, amikor beléptem az odúba. Ahhoz képest, hogy akadozik a beszéde, fejből vágja, mi hány kilométerre és milyen magasan van, de a végén olyan durva árat mond, hogy inkább elfelejtem. Igazából egyedül is el lehetne jutni ezekre a helyekre, csak a szállással lehetnek gondok. Mivel pici települések, ki tudja mennyi üres szállás van, amikor odaérek. A Lonely Planet meg egy rakás szar. Szerintem a szerzők nagy része életében nem járt ezeken a helyeken. Olyan rosszak a leírások, a térképek, a távolságok, hogy rossz üzlet volt megvenni. De valami kellett, hogy legalább az irány meglegyen. De az, hogy egy német szerző utazási könyvében szó szerint ugyanez van leírva, csak németül, az egyenesen pofátlanság. Nagyon valószínű, hogy ez is a Lonely Planet kiadása, csak azoknak az balfékeknek, akik nem beszélnek angolul és benyalják, hogy ez egy német szerző műve. Megyek is vissza a szállodába, pihenni meg netezni. Holnap elhúzok, de még nem tudom merre. Ahogy megyek lefelé, a szemben lévő falon látok egy táblát, a kukázást 5000 rúpia bírsággal és féléves elzárással büntetik. Nem is láttam senkit szemétben turkálni. A szállodában, ahogy megyek felfelé a lépcsőn, majdnem szívbajt kapok, akkora rovar kuksol az egyik sarokban. Elősször azt hiszem sáska, az nő meg ilyen nagyra, de ez egy szöcske. Bakker mekkorát ugorhat ez? Nem próbálom ki, inkább csak lefotózom. Ilyenkor sajnálom, hogy nincs makró objektívem.
Az előcsarnokban, bevackolom magam egy baromi kényelmes, kicsit avítt, angol stílusú kanapéra. Írok, netezek.
Este felmegyek kajálni, itt mindig szerencsém van. Nem kell várnom soha, mindig van helyem. Pénzt is kell kivennem az automatából, kifizetni a szállást, meg az elkövetkezendő napokra. Az ötödikben sikerül is a művelet, miközben reklámokkal bombázzák a delikvenst. Érdekes, hogy először beolvassa a kártyát, majd miután kiveszem, tudom csak a PIN kódot beírni. Amúgy ez se sikerül elsőre, mert nem mutatja mikor kell kivenni. Amikor újra megjelenik, hogy tegyem be a kártyát, miközben az még benne van, kicsit megzavarodom. Harmadszorra csak sikerül, de akkor meg nem ad annyit, amennyit akarok. Kezdhetem előlről. Úgy 10 perc alatt sikerül is kivennem 10ezer ropit, bár cetlit nem ad róla, annak ellenére, hogy a földön szanaszét hevernek. Mindegy, lemegyek a szállodához és kitalálom, hogy Pellingbe utazok, ott van állítólag egy szép kolostor, meg gyönyörű kilátás a Kacsendzöngára. Ez a negyedik legmagasabb hegy a világon, 8500 valahány méter. Alig értem vissza, a párás levegő elkezd kicsapódni, hatalmas vihar kíséretében. Megkeresem a recepcióst, ne reggel 6-kor zargassam. Kifizetem a nagyon drága szállást, majd írok, meg összepakolok holnapra. Ha jegyet akarok venni egy share taxira, korán kell felkelnem és ott lennem.
A tetves dög miatt, hiába feküdtem le időben, nem tudok aludni. Már azon gondolkozom, megkeresem, és megrugdosom az ajtót, hogy még hangosabban ugasson, hátha felébreszti a gazdáját, vagy a szomszédokat. 4-kor abbahagyja. Alszom még másfél órát, aztán elpakolom a maradék cuccomat. Felmálházom magam, majd lemegyek, de az ajtó zárva. Kiakasztom a fogantyús zárakat, de akkor meg a külső nagy kapun nem tudok kimenni, mert az is zárva van. Nem mászok át a kerítésen, mert még azt hiszik meg akarok lógni. Járok egy-két kört az épület körül, hátha észre vesz valaki és tényleg előkerül egy fiatal srác és végre kienged. Fogok egy taxit, miközben elkezd esni az eső. Egyre jobban. A fiatal csávó nagy nehezen megérti, nem vele akarok utazni Pellingbe, csak vigyen a taxi állomásra. Néha azt hiszem a városi és a távolsági taxi annyira külön világ, hogy nem is tudnak egymás létezésésről. Pedig ott lebzselnek egyymás mellett.
Hála az égnek van még három üres hely, az enyém a nyolcas. 7-kor indul. Állítólag még nincs itt. Közben szakad az eső, egymás közt beszélik, hogy milyen csúszós az út. Azért 7 előtt megkérdezem, ugyan már, merre van az autó, amikor egy sofőr megmutatja. Jó hátul beékelve, vagy 10 másik kocsi közé. Egy öreg Mahindra. Ja, a sofőr nem volt még itt, amikor kérdeztem. Mindegy, mert közben előkerül. Feldobom a zsákom a csomagtartóra, majd utánamászok a tetőre, amit rossz szemmel néz a tulaj. Pont nem érdekel, mert be akarom csomagolni, hogy ne ázzon meg. Amikor végzek, lemászok és beülök az első ülésre. Kamerázni akarok. Megjelenik a többi utas is. Az egyik fiatalabbik el kezd vergődni, hogy miért ültem előre, mert az ülések meg vannak számozva, mutatja is az ajtón. Mondom, adok neki pénzt, csak hadd kamerázzak. A csávó megfeszül, nem kell a pénzem, csak húzzak el onnan. Jó, megértettem. A másik család látja a beszélgetésünket és amikor be akarok ülni a leghátsó sorba, amit ugye a második sorból tudok csak elérni, ök is elkezdenek vergődni. De nagyon. Az asszonyság beugrik előttem, a férje is követné, lehajtják az ülést, hogy még véletleenül se tudjak beülni hátulra. A kis köcsög végig nézi mindezt. Nálam elszakad a cérna és angolul nagyon durván elküldöm az öreget melegebb éghajlatra. Egy kis lökdösődést követően a kis köcsögnek mondom, amikor fel van háborodva a viselkedésemen, hogy mégis hogyan üljek be, ha ez az idióta megakadályozza. Na végre, a barom is felfogja, mintha először ülne ilyen szarba és szól a vén majomnak. A többiek, sofőr is, haláli nyugalommal nézték végig ezt a kis közjátékot. Persze lehetett volna annyi eszem, megvárom, hogy a vén majom befészkelje magát és utána a sofőr kiszállítsa. A kis köcsög még beszól, hogy miért beszéltem így, én meg mondtam, soha nem volt probléma, amikor megkértem valakit, hogy cseréljünk. Persze ez ebben a formában így nem igaz, de elegem van abból, hogy felhőnek néznek. Negyedórás kínlódás után, amikor az összes kocsi kiállt előlünk, végre elindulunk. Az eső még esik. A sofőr legalább óvatosan vezet, sorban előznek meg más taxik. Amit egyáltalán nem bánok. Amúgy is rossz rajta minden. Hátul baromi szűk a hely, a térdem az előttem lévő ülésben. Egy idő után kinyitom a mellettem lévő kis ablakot, és felteszem a kamerát. Folyó mellett haladunk, le-fel, ahogy éppen az út vezet.
Valahol félúton megállunk egy reggelire, valami porfészekben. A gyomrom tegnap óta nem valami jó, ezért csak kekszet veszek. Mondjuk, attól sem lett jobban. A többiek meg eszegetnek. A wc-t is megnézem, de inkább nem írom le. Tűrhető. Nem olyan, mint Varanasziban a vasútállomáson, ahol este a bűz után találtam meg a wc-t, és olyan sötét volt benn, hogy tényleg az ajtóban állva végeztem el a kis dolgomat. Eddig az volt a csúcs. Lassan felcihelődünk, és kanyargunk tovább. Hála az égnek, a gyomrom kibírja ezt zötykölődést. Megérkezünk Pellingbe. Egy pici falu, közepén a könyvből ismert szálloda, Hotel Garuda.
